Oldalak

2020. szeptember 10., csütörtök

Titkot legjobban a kagylóhéjak tudnak tartani § Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Delia ​Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel. Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt… Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi lányra” terelődik. A biológus Owens első regénye egyszerre fordulatos krimi, érzékeny fejlődésregény, valamint a vadon és az emberi lélek lenyűgöző természetrajza. Nem véletlenül került a New York Times bestsellerlistájának első helyére, s vezeti az Amazon sikerlistáját is. Bár csak tavaly ősszel jelent meg, már több mint 1 millió példány kelt el belőle, Reese Witherspoon is beválogatta könyvklubjának ajánlott olvasmányai közé, sőt: a színésznő produkciós cége filmet forgat a regényből. ↓↓

Minden alkalommal, amikor egy sikerkönyvet lapozok fel, megszólal bennem a vészcsengő: biztos, hogy nekem való ez a kötet? Nem lesznek túl magasak az elvárásaim a rengeteg dicsérő szó és értékelés miatt? Ennél a regénynél sem volt másképp, ugyanez a szituáció játszódott le, és sajnálattal pötyögöm most ezeket a sorokat, de abszolút jogos és helytálló volt az előérzetem. Számomra rengeteg minden nem stimmelt ezzel a könyvvel, így ha esetleg a kedvencedről van szó, és nem szeretnél róla negatív kritikát olvasni, akkor ez a bejegyzés nem feltétlen neked szól. Ugyanakkor, ha egy többségtől eltérő véleményt is meghallgatnál, ami nem csak a pozitívumokat emeli ki, akkor mindenképp görgesd végig a posztot!
Hogy ne legyen nagyon szétszórt ez a poszt, vizsgáljuk meg elsőnek a cselekményt. Ahogy a fülszöveg is sejteti velünk, Delia Owens a történetét fejlődésregénynek szánta, egy krimi-szállal kiegészítve. A fejlődésregény stimmel, a krimi szó viszont itt abszolút megtévesztő és nem helytálló. Hogy miért? Mert bár a gyilkosság már a legelső oldalaktól jelen van, abszolút nem voltam türelmetlen (jó értelemben), nem éreztem azt a nyomasztó feszültséget, amelyet általában krimiknél szoktam. Sőt, aki már találkozott ehhez hasonló történetekkel, vagy ilyen témájú könyvekkel, annak a megoldás a legelső fejezeteknél (vagy már a fülszöveg ismertetése után) kirajzolódik. De ennél talán nagyobb probléma az, hogy a hangsúly a gyilkosságról a történet vége felé fokozatosan lekopik, az utolsó 2-3 oldalon kapjuk meg a választ, viszont azt nem tartom eléggé indokoltnak. Kicsit olyan érzésem volt, mikor Kosztolányitól az Édes Annát olvastam: kapizsgálom, hogy az a bizonyos szereplő miért hajtott végre gyilkosságot, viszont a bemutatott tények és a karakter gondolatai alapján ezt mégsem találtam száz százalékban alátámasztottnak. Ahol a folyami rákok énekelnek című könyv esetében is ez történt, ugyanis az indok szerintem gyenge volt, nem volt számomra elég erős a tett végrehajtásához.

„Miért a sérülteknek, a még mindig vérzőknek kell magukra vállalni a megbocsátás terhét?”

Ahogy a fülszöveg harmadik sorában is olvashatjuk, a könyv nagy részét a szerelmi szál tölti ki. Már ennél a mondatnál észbe kellett volna kapnom, sajnos a romantikus történetek azok, amelyeket csak kis dózisokban, reális keretek közt bírok elviselni, de egyébként szándékosan kerülöm őket. Persze a regényt nem hibáztathatom ezért (hiszen a rövid leírás is ezt ígéri), de azt már nem találtam helyénvalónak, ahogy ez az egész ki volt fejtve. Az írónő a nehezen kialakuló kötődés problémáját szerette volna bemutatni, de ezt annyi más, nem agyonrágott módon meg lehetett volna tenni! Például testvér-testvér, vagy anya-gyerek kapcsolaton keresztül, amelyek bár előkerültek a cselekményben, nagyon egyszerűen elsiklott felettük Delia Owens, és folyamatosan romantikus jelenetekkel és gondolatokkal bombázta az olvasókat. A szerelmi szál egyébként semmi újdonságot nem tartogatott, ismétlem önmagam: aki már olvasott ehhez hasonló köteteket, az egyből kitalálja a végkifejletet ezen a téren is. Ráadásul így olyan érzésem volt, mintha egy young adult könyvet tartanék a kezemben, ami viszont sehogy sem passzolt a komolyabb részekhez, mint a családon belüli erőszak, vagy a rasszizmus.
Sajnos számomra nem csak a krimi részt, vagy a kapcsolatokat, de az egész történetet a kiszámíthatóság jellemezte. Annyira egyértelműek voltak a végkifejletek, hogy néha kifejezetten untam az olvasást, és a végén sem lepődtem meg, csak nyugodtan konstatáltam, hogy minden úgy ért véget, ahogyan az előre látható volt.

„Menj jó messzire, amilyen messze csak tudsz, és még azon is túl, oda, ahol a folyami rákok énekelnek.”

Az utolsó észrevételeim egyike az írói stílusra vonatkozik. Nem vártam el az írónőtől, hogy szépirodalmi stílusban írjon, hiszen Delia Owens főállású biológus, és ezzel a regényével debütált a nagyközönségnek. Viszont egy olyan regénytől, amelyik már több, mint 2 milló példányszámban elkelt, és neves sikerlisták első helyét vezette, elvárnám, hogy ezen a téren is benyomást gyakoroljon rám, természetesen jó értelemben. A párbeszédek néhol végtelen egyszerűre sikeredtek, mintha tankönyvi példákat olvasnék fel. Ehhez kapcsolódnak még a versbetétek is, amelyeket teljesen feleslegesnek és csöpögősnek éreztem a cselekmény szempontjából. De ami jobban zavart, az a szöveghez való illesztésük volt, mindegyik a következő mondatok egyikével kapcsolódott a történethez: „[...] egy Amanda Hamilton-vers jutott az eszébe”, „[...] egy Amanda Hamilton-vers sorait suttogta magában”, „Amanda Hamilton verse jól megfogalmazta ezt” stb. Ha ezen a kis szépséghibán túllépünk, és már kezdünk lemondani arról, hogy megtaláljuk ezeknek az értelmét a cselekmény lefolyásának szempontjából, akkor kapaszkodjunk meg, mert az írónő ezzel kapcsolatban is beiktatott egy „fordulatot”, amelyre szintén csak a legutolsó oldalakon derül fény.
Ezután a bejegyzés után biztos sokatokban felmerülhet, hogy azt kívánom, bárcsak el sem olvastam volna ezt a kötetet... De ez egyáltalán nem így van. A nyár utolsó, fülledt napjaihoz tökéletesen illett egy lápon, mocsáron játszódó olvasmány, arról nem is beszélve, hogy olvasás nélkül sokáig nem hagyott volna nyugodni az a kérdés, hogy vajon mi a titka ennek a könyvnek, hogy ilyen nagy rajongótábora lett? Sajnos ezt a titkot azóta sem találtam meg, de ez nem jelenti azt, hogy másnak ne lennének teljesen ellentétes érzelmei és nézetei, mint nekem, ezért ha Ti is kíváncsiak vagytok az Ahol a folyami rákok énekelnek című könyvre, olvassátok el, és ne hagyjátok, hogy bármilyen vélemény is befolyásoljon Titeket.
A borító: 100%
A cselekmény: 70%
A karakterek: 80%
A szókincs: 70%
Összesen: 80%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

h3.post-title, .comments h4 { text-align:center; text-transform:normal; })