Oldalak

2015. december 10., csütörtök

W. Bruce Cameron § Egy kutya négy útja


Buddy jó kutya. Miután számtalan kalandos életen át kereste küldetését, Buddy immár biztos benne, hogy végre megtalálta, és teljesíti is azt. Mégis valahányszor végignézi, ahogy az eleven Clarity újból és újból bajba kerül, Buddy meggyőződik róla, hogy a lánynak szüksége van saját kutyára. Amikor Buddy újjászületik, repes az örömtől, mikor Clarity, akiből azóta érdeklődő, de problémás tini lett, magához veszi. Azonban hirtelen elválasztják őket egymástól, és a kutya kétségbeesik – vajon ezentúl ki viseli Clarity gondját?
Elbűvölő és szívmelengető történet tárul az Olvasó elé reményről, szeretetről és végtelen odaadásról. A Dog’s Journey felveti a kérdést: vajon mi emberek gondoskodunk-e házi kedvenceinkről, vagy inkább ők mirólunk? A regény több, mint egy újabb kedves kutyás könyv – az örök hűségről és az akadályokat leküzdő szeretetről szól.


Nagyon nehéz belekezdenem ebbe az értékelésbe. Egyrészt, azt sem tudom, hogy melyik csodálatos dolgot emeljem ki a könyvből, másrészt, a gondolataim nem hagynak nekem nyugtot a fejemben.
Még ebben az évben tavasszal olvastam ennek a sorozatnak az első részét. Nem haladtam valami gyorsan az olvasásával, mivel kicsit lassú és unalmas volt. Ezért nem is próbálkoztam a következő rész elolvasásával, az Egy kutya négy útjával. Viszont, most valami komolyabb, elgondolkodtatóbb regényre vágytam. Ez amolyan hirtelen felindulásból elkövetett olvasásnak indult, de ahogy haladtam előre, egyre jobban belemerültem. Ez a második rész határozottan jobb volt, mint az első, tetszett, hogy nem több gazdája volt a mi kis főszereplőnknek, hanem csak egy valaki. Nehéz megneveznem a kutyust, hívhatnám Buddy-nak, Molly-nak, Max-nak és még sok másnak. 
Az előző részben megismerkedhettünk Ethannal, aki kisgyerekből az idő során férfivá cseperedett a regény végére. Ebben a kötetben már csak Hannahval találkozhatunk, aki Ethan felesége volt. Az idő múlásával már Ő is az utolsó éveiben jár. Buddy találkozik Clarityvel, az unokával. Claritynek, vagyis CJ-nek nem valami gondoskodó az anyukája, már kisbaba korában sem viselte a gondját. Gloria, vagyis az anya viselkedése a későbbiekben még fontos lesz. CJ alig emlékszik Buddy-ra, mivel a lány kiskorában elhunyt a szerető és hűséges pajtás. Mégis, Buddy nagyon megszerette a kislányt, ezért megfogadta, hogy úgy fog rá vigyázni, mint Ethan-re.
Gondolom már kitaláltátok, hogy ezután mi következik: Buddy újjászületik egy spániel "testbe", a neve pedig Molly lesz. A sors összehozza újra CJ-vel, de ki is kell állniuk közösen a megpróbáltatásokat. 
Mivel a hűséges főhősünk nem először "jár a földön", minden alkalommal tapasztaltabb, okosabb lesz. Megtanulja az emberek viselkedését értelmezni, és a végén már tudja, hogy kinek éppen mire van szüksége: bíztatásra, szeretetre, vagy éppen egy kis bolondozásra.
Na de miért is tetszett nagyon ez a könyv? Mitől több ez egy aranyos, cuki kutyás történetnél? Számomra az a mondanivalója maradt meg a regénynek, hogy nem biztos, hogy a segítség onnan érkezik, ahonnan számítasz rá. Mi lenne, ha mondjuk éppen egy kutya vagy esetleg más hűséges barát lenne a lelkitársunk az életben? Én ezt abszolút elképzelhetőnek találom. Szerintem van olyan kutya, aki sokkal megértőbb, és emberibb tud lenni, mint maga az ember. A kutyák elfogadnak minket a hibáinkkal együtt, és azok ellenére is szeretnek minket. Most biztos azt gondoljátok magatokban, hogy milyen naiv vagyok, hogy ilyet feltételezek ezekről az állatokról, hiszen ők csak azért hálásak, hogy ételt kapnak, és van hol lakniuk. Szerintem ez egyáltalán nem így van.
Nekem is van egy kutyám, Szöcskének hívják. Egy nagyon aranyos, és szerethető szálkásszőrű tacskó, aki most fogja betölteni januárban a hetedik évét. Nem egy olyan alkalom volt már, amikor ugyanolyan szeretettel és aggodalommal fordult felénk, mint Mi a családban egymáshoz. Nap, mint nap kitörő örömmel szokott minket üdvözölni, amikor hazajövünk a munkából, vagy reggel találkozunk vele. Több olyan eset volt, amikor reggel beszökött a szobámba, és elkezdett felmászni hozzám az ágyba, ezzel jelezve azt, hogy már ideje felkelnem. Én mindig nagyon örülök egy ilyen ébresztésnek, bár többször is megijedtem, amikor a sötétben hirtelen egy nedves kis orrot éreztem az arcomon vagy a lábamon. (:
Ezzel most csak azt szerettem volna mondani, hogy igenis lehet egy kutya is családtag, akivel megoszthatod a bánatodat, örömödet. Lehet, hogy nem tudja megérteni teljesen, hogy minek örülsz annyira, vagy miért szomorkodsz, de a hangulatváltozásaidat érzékeli, és tudni fogja, hogy mire van éppen szükséged.
A sorozat első részéből a filmet 2016-ban láthatjuk a mozikban, én mindenképp meg fogom nézni. Ha Ti is szeretnétek majd menni, akkor egy jó tanács: vigyetek magatokkal egy csomag papírzsepit, mivel biztos vagyok benne, hogy nem fogjátok tudni száraz szemmel végignézni Max történetét! (én meg vagyok róla győződve, hogy könnyes szemmel fogok kijönni a teremből...)
Aki ezzel a résszel szeretné kezdeni az olvasást, és nem az elsővel, az bátran vágjon bele, mivel érteni fogja a történetet az előzmények nélkül is. Ha meg az első részt unalmasnak találjátok, akkor semmiképpen se hagyjátok abba a sorozat folytatását, mert ezek után mindenki máshogy fog tekinteni a kutyájára, illetve az állatokra! Kutyabolondoknak kötelező! (:

1 megjegyzés:

  1. Pedig az első rész is nagyon jó :) Nekem az is nagyon tetszett, és a könyvtárból most vettem ki a folytatást. A film előzetesén pedig már pityeregtem, nem tudom, mi lesz velem a moziban :)

    Amúgy nekem is tacskóm van :) Kettő is. Egy barna és egy fekete rövidszőrű, és hát teljesen egyetértek azzal, amit írtál :) Én is imádom őket, nálunk családtagok, és bár a szerelmek jönnek-mennek, a barátok meg néha elmaradnak, a kutyáinkra mindig számítani lehet :))

    VálaszTörlés

h3.post-title, .comments h4 { text-align:center; text-transform:normal; })