Egy regény a nemi erőszakról § Jodi Picoult: A tizedik kör | Megjelenés előtti értékelés
április 08, 2018
A lányod azt állítja: megerőszakolták. Csakhogy a fiú, akit vádol: a saját szerelme. MIT TESZEL? Daniel Stone egyedüli fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából, hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított. Tizenöt évvel később Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye. Trixie nem tud apja sötét múltjáról – egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is. Jodi Picoult ebben a regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük? ↓↓
Aki esetleg még nem ismerné az írónőt, muszáj megemlítenem, hogy milyen témákat vesz górcső alá írásaiban: szereti a nehéz sorsokat olvasói elé tárni, legyen szó rasszizmusról, gyógyíthatatlan betegségről, állatkínzásról, nemi erőszakról és még sorolhatnám... A Tizedik kör című regénye a legutóbbit boncolgatja, az egész könyvnek ez a mozgatórugója. Bemutatja a különböző szereplők gondolatait, érzéseit az üggyel kapcsolatban, sőt, még a felmenők életébe is betekintést nyerhetünk. Körülbelül a regény közepénél döbbentem rá, hogy éppen ezért nemcsak a nemi erőszakot, annak okait, következményeit szeretné Picoult feltárni, hanem a családi problémákról, házasságról és a múlt feldolgozásáról is szót kíván ejteni.
„Manapság úgy tűnt, kettejük között csak annyi szerepe maradt a szavaknak, hogy keretbe foglalják a csendeket.”
Be kell vallanom őszintén, kicsit szkeptikusan állok a zaklatás és szexuális erőszak témájához. Nem szeretném elbagatelizálni, semmiségnek és hisztinek feltűntetni, higgyétek el, egyáltalán nem szeretném ezzel a kijelentésemmel megalázni, lekezelni az áldozatokat. De úgy érzem, a mai világban nagyon egyoldalúan kezelik ezt a témát. Azt gondolom, a brutalitás, és ahhoz vezető út nem minden esetben csak az erőszaktevőn múlik, de előfordul persze olyan is (legtöbbször), amikor az áldozatnak semmi köze az esethez. Megnyugtatásul mondom, az olvasás idejére félretettem minden előítéletem, hogy tényleg ne befolyásolja semmilyen külső tényező a véleményemet, de még ennek ellenére sem lettem teljesen meggyőzve. Ha tovább olvassátok a bejegyzést, az is kiderül, hogy miért.
Bár látszólag a történet középpontjában Trixie áll, tulajdonképpen Jodi Picoult az apja jelenlegi helyzetét és múltját nagyon részletesen kidolgozza. Nem véletlenül, a regény végén ezek fontosak lesznek, érdemes rájuk odafigyelni. Ahogy a fülszöveg is említi, Trixie-t megerőszakolták, amelyet a barátja követett el. A cselekmény nem a tragédiától kezdődik, megismerhetjük kapcsolatukat, és az eseményeket, amelyek ebbe a helyzetbe sodorták kettejüket. Nagyon érdekes, hogy a könyv feléig minden egyértelműnek, egyoldalúnak tűnik. Viszont a történet végéhez közeledve a fordulatok mellett újabb és újabb bizonyítékok, titokban tartott részletek előkerülnek. Éppen ezért volt az, hogy körülbelül a 200. oldal környékén kezdtem kiábrándulni az addig számomra igen szimpatikus főhősnőből... Egyetlen kérdés zakatolt a fejemben, amelyet sehogy sem tudtam elhallgattatni: ki is valójában az erőszak igazi áldozata?
Vétek lenne tőlem ezzel kapcsolatban többet elárulni, de annyit még meg kell említenem, hogy a befejezés egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, az írónőnek pont az ellenkező hatást sikerült elérnie nálam, mint amit sugallni szeretett volna. Ráadásul rengeteg eseményt sűrített össze az utolsó pár fejezetben, ami szerintem már kicsit soknak, túlzásnak számított.
Ahogy már feljebb is említettem, megígértem, hogy miközben olvasom a könyvet, mellőzöm véleményemet a zaklatásokkal kapcsolatban... Viszont beleégett emlékezetembe egy mondat a könyből, amelyet sehogy sem bírtam kiűzni a gondolataim közül: „Senki nem tehet arról, hogy egy nemi erőszak áldozata lesz.” (nem pontos az idézet, de a lényege pontosan ez). Rendben, elfogadom, sokan így gondolkoznak, de hiba volt erre kihegyezni a történetet, ha a körülmények egészen mást mondanak és mutatnak.
Két nagy különlegesség volt ebben az olvasmányban: az egyik a képregény, amely mindig valami sorsdöntő pillanat előtt jelent meg, a másik pedig az eszkimóvilág bemutatása. Ezek igazán színessé és egyedivé varázsolták a Tizedik kört.
Nagyon sajnálom, hogy ezt kell leírnom, de egyáltalán nem lettem meggyőzve. Nem is emlékszem olyanra, hogy egy Jodi Picoult könyv ilyen ellenérzéseket váltott volna ki belőlem. Bár tény, nem is tagadom, hogy egyszerűen nem bírtam letenni a könyvet, hihetetlen sebességgel faltam a sorokat, amely a váratlan eseményeknek volt köszönhető. Mégsem pozitív érzéssel olvastam az utolsó szavakat, de senkit nem tántorítanék el attól, hogy megismerkedjen ezzel a regénnyel.
„A pokol boncolgatása egészen új értelmet nyer, ha az ember a kellős közepén él és már a saját arcát képzeli Dante helyére.”
Vétek lenne tőlem ezzel kapcsolatban többet elárulni, de annyit még meg kell említenem, hogy a befejezés egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, az írónőnek pont az ellenkező hatást sikerült elérnie nálam, mint amit sugallni szeretett volna. Ráadásul rengeteg eseményt sűrített össze az utolsó pár fejezetben, ami szerintem már kicsit soknak, túlzásnak számított.Ahogy már feljebb is említettem, megígértem, hogy miközben olvasom a könyvet, mellőzöm véleményemet a zaklatásokkal kapcsolatban... Viszont beleégett emlékezetembe egy mondat a könyből, amelyet sehogy sem bírtam kiűzni a gondolataim közül: „Senki nem tehet arról, hogy egy nemi erőszak áldozata lesz.” (nem pontos az idézet, de a lényege pontosan ez). Rendben, elfogadom, sokan így gondolkoznak, de hiba volt erre kihegyezni a történetet, ha a körülmények egészen mást mondanak és mutatnak.
Két nagy különlegesség volt ebben az olvasmányban: az egyik a képregény, amely mindig valami sorsdöntő pillanat előtt jelent meg, a másik pedig az eszkimóvilág bemutatása. Ezek igazán színessé és egyedivé varázsolták a Tizedik kört.
Nagyon sajnálom, hogy ezt kell leírnom, de egyáltalán nem lettem meggyőzve. Nem is emlékszem olyanra, hogy egy Jodi Picoult könyv ilyen ellenérzéseket váltott volna ki belőlem. Bár tény, nem is tagadom, hogy egyszerűen nem bírtam letenni a könyvet, hihetetlen sebességgel faltam a sorokat, amely a váratlan eseményeknek volt köszönhető. Mégsem pozitív érzéssel olvastam az utolsó szavakat, de senkit nem tántorítanék el attól, hogy megismerkedjen ezzel a regénnyel.
Hálásan köszönöm az Athenaeum kiadónak a recenziós és előolvasási lehetőséget! A könyv a 2018-as Könyvfesztiváltól lesz kapható, itt tudjátok előrendelni -20% kedvezménnyel!
A borító: 85%
A cselekmény: 75%
A karakterek: 80%
A szókincs: 100%
Összesen: 85%
.png)
.png)
.png)
.png)
2 megjegyzés
Nagyon tetszik, amit írtál! Követni foglak a későbbiekben! :)
VálaszTörlésJaj de örülök, nagyon szépen köszönöm mindkettőt! (: ♡
Törlés