Varázstinta könyves és pszichológiai blog

Neil Gaiman: Coraline // Szimbólumok a történetben (Jung pszichológiája alapján)

boszorkány október 31, 2022

Halloween napján egy tematikus bejegyzéssel készültem nektek, ami a Coraline című filmfeldolgozásban lévő szimbólumokat mutatja be Jung pszichológiája alapján. A poszt az előző, tavalyi írásomat szeretné tovább bővíteni: most nem az archetípusokról, hanem a filmben megjelenő szimbólumokról fogok írni. Javaslom, hogy olvassátok el előtte az archetípusokról szóló bejegyzést, mert sok mindenre fogok visszautalni ebben az írásban.

A szimbólum nagyon szorosan kapcsolódik az archetípusokhoz. A szimbólum ábrázolja az archetípusok lényegét, de a személyes konfliktusanyagot is. Megfogalmazhatjuk ezt máshogyan is, Roberto Assagioli, olasz pszichiáter szavaival: olyan fogalmakat, jelentésrétegeket ragadnak meg és sűrítenek össze egyetlen képben, amelyeket az emberi nyelv nehezen, nagy körülírással, vagy egyáltalán nem tudna kifejezni. (forrás: Gyökerek és szárnyak blog)

Emlékeztek még, hogy Coraline karakterére melyik archetípus volt jellemző? Ő testesítette meg többek között a Mélymagot, vagyis a Selbst-et. Rövid emlékeztető: Selbst-nek nevezzük a Tudat és Tudattalan központját, az ember teljességét. Életünk célja ennek a struktúrának a tudatosítása, ez az individuáció folyamata. A Selbst nemcsak a múlt ismereteit foglalja magába, hanem egyediségünk hordozója is.

Nagyon érdekes volt számomra (és csak megerősített az előbbi elméletben), hogy Coraline-nak kihívások teljesítésénél elengedhetetlen segítséget jelentett egy háromszög alakú, középen lyukas varázskő, amelyen átnézve olyan rejtett dolgokat látott (a szellem-gyerekek szemét, tehát lelkét), amelyek szabad szemmel nem voltak érzékelhetőek (így egyesültek a tudatos és tudattalan motívumok). A Selbst általában kör formában jelenik meg, de álmokban sokszor a kő alakját veszi fel. Úgy vélem, nem véletlen, hogy a Selbst vonásait magán viselő személy mesebeli kelléke ilyen megjelenéssel és kontextusbeli szereppel jellemezhető.

Ahogyan Coraline-nak, a Másik Anyának is voltak szimbolikus kellékei, amelyek a nőiesség, a nő ősi szimbólumai: a ház és a barlang. Egy kis ajtó, illetve onnan vezető alagútszerű átjáró nyílt a másik világra, azon keresztül lehetett csak oda átjutni. Ez az alagút bár hosszú volt, de alacsony mennyezetű, így csak kúszva lehetett benne közlekedni. Ez az elrendezés olyan, mintha egy köldökzsinór vagy szülőcsatorna lenne, ami a két világot köti össze, de a másik világ az tulajdonképpen a Másik Anya kiterjedt valósága, hiszen ott minden az ő teremtménye (az ott lévő tárgyak, emberek, a környezet és a ház is).

A másik szimbólum, ami a nő létéhez hozzátartozik, az a ház. Ez a nőiesség legősibb szimbóluma, ami az egységet, teljességet, az Egészet jelenti. Tökéletesen illik a Másik Anyához, hiszen ő időben és térben is kiterjedt volt, dimenziókon és világokon átívelt (a való világban jelen volt a gyerekekről mintázott játék babákban, amelyeken keresztül megfigyelte a valóságot; bár a kora ismeretlen volt, több emberöltő életet is betöltött már, hiszen több gyermeket is sikerült fiatal korukban elrabolnia különböző időkből).

A ház egyébként önmagában is az Egészet jelenti: összesen három szintje van, ami még jobban kiemeli a teljességet, ráadásul ez az a helyszín (a kicsit távolabb lévő kúttól – amiről a későbbiekben írok majd), ahol a cselekmény majdnem egésze játszódik, tehát ez szimbolizálja a kerek és egész világot.

A Másik Anyát az Árnyék archetípusával is azonosítottuk. Az Árnyék a psziché félelmetes, sötét oldala, jellemző rá a vadság és a káosz. A pók alakja így valószínűleg nem véletlen: a keresztény kultúra a pókot sokszor a sátán, gonosz megtestesülésének tulajdonította, ami megbénít, alkot és pusztít (először létrehozza Coraline számára a világot, majd a végén elpusztítja azt); az ősi erő, mágia, misztérium szimbóluma.

A fa egy bonyolult szimbólum, sokan igyekeztek jelentését megfejteni, több aspektusból is megközelítették már. A történet kontextusában az összeköttetést szimbolizálja a világok között. Az ősi kultúrákban a fa lombkoronája és gyökere jelenti a földalatti és égi világgal való összekötést. A Macska is egybefonódik ezzel a szimbólummal, hiszen olyan érzékekkel rendelkezik, amelyek többlettudást biztosítanak számára, és olyan képessége van (világok közti átjárás), amivel csak ő rendelkezik, ez pedig a fákon keresztül bontakozik ki. A kedvenc részem az egész filmből az utolsó képsor: a Macska a való világban egy fa felé közelít, majd eltűnik mögötte (ugyanúgy, ahogyan a másik világban tette – viszont ez a mozzanat a történetben eddig csak ott fordult elő). Számtalan kérdést vetett fel ez a jelenet bennem, még most is sokszor gondolkodom el a jelentésén. Vajon ez a világ egy álom? Nem ez az igazi valóság? Létezik egy másik, eddig „fel nem fedezett” világ?

A kút keretet ad a történetnek: itt játszódik a nyitójelent, illetve itt teljesedik be a végső küldetése Coraline-nak (ide dobja be a kulcsot, és a Másik Anya egy részét elpusztítva, ami átjutott a való világba). Ez volt számomra a legkülönlegesebb szimbólum, ami feltűnt a történet során. Ez is egy ősi szimbólum, ami átjárót, kaput jelképez, és átvezet minket egy másik világba, az ismeretlenbe. A misztikusságot csak erősíti a filmben az ábrázolásmód: a kutat egy gombakör, másnéven boszorkánykör veszi körül. Különböző hiedelmek születtek már azzal kapcsolatban, hogyan is keletkeznek ezek a körök: bár a magyarázatok eltérnek, abban megegyezés van, hogy ezek nem evilági lényekhez, tündérekhez, sőt, boszorkányokhoz, az ördöghöz kötődnek. A hiedelmek arra nézve is igen különbözőek, hogy mi történik azzal, aki átlépi ezt a kört, de ezeknek a közös eleme, hogy tilos belépni a körbe. Ugyanis ezek is átjárók egy másik világba, és aki ebbe belép, az áttranszportálja magát, soha nem fog tudni visszatérni. Így a kút szimbóluma a boszorkánykör jelenlétével csak még jobban felerősödött, és talán az sem véletlen, hogy az átjáró kulcsa és a Másik Anya keze (ami átjutott az igazi világba) a kútba dobással lett elpusztítva. De felmerülhet bennünk a kérdés, hogy milyen világ létezik a kút mélyén? Nem a Másik Anya gonosz világába sikerült visszajuttatniuk a kulcsot, és így megint lehetőséget adni neki a szabad átjárásra? Bár a kérdés megválaszolatlan marad, én mégis sokszor szoktam ezen elgondolkodni...

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a film, vagy a bemutatott téma, akkor az alábbi könyveket tudom ajánlani:

→ Nagy Ágnes: Szimbólumok, archetípusok a mesében

→ Antalfai Mária: IV.2. Személyiség és archetípusok Jung analitikus pszichológiájában

→ Carl Gustav Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan

Remélem, hogy tetszett nektek ez a két részes bejegyzés sorozat, melyben a kedvenc történetemet elemeztem Jung pszichológiájának főbb pontjai alapján. Ha bármi kérdésetek van, írjátok meg nekem kérlek a komment szekcióban! Köszönöm szépen, hogy elolvastátok a posztot!

Csenge

Share |

„Ennek a házasságnak vagy válás, vagy gyilkosság lesz a vége” | Gárdonyi Géza: Ida regénye

múlt szeptember 07, 2022

Minden egy hirdetéssel kezdődött: Férjhez adnám a lányomat művelt fiatalemberhez, akinek foglalkozása vagy hivatala hacsak kissé is úri, de nem iszákos, nem kártyás és ép, egészséges. A lányom móringja most 300 ezer korona készpénzben. Később örökség ennél is nagyobb, talán milliókra is rúgó.

A szabados életet élő Ó Péter borkereskedő mielőbb szeretne megszabadulni a zárdából nemrég hazatért lányától. A pénz nem számít, így elhatározza, hogy a jelentékeny hozomány ígéretével kerít férjet Ida számára. Jönnek is a kérők tucatszám: villás bajszú katonatisztek, cilinderes fiatal- és kevésbé fiatal emberek. Az apa választása a festőművész-újságíró Balogh Csabára esik, akinek sürgősen pénzre van szüksége. A kényszer szülte házasság szigorúan üzleti alapokon köttetik – az esküvő előtt Ida és Csaba megfogadja: a külvilág felé eljátsszák a boldog ifjú párt, míg egymás számára idegenek maradnak, és egy év elteltével megszabadulnak kötelékeiktől. A fiatalok ártatlan titkokkal terhelt múltja számos félreértéshez vezet, ígéretüket azonban egyre nehezebb megtartaniuk. 1918 körül új „műfaj” bukkant fel a pesti lapok hasábjain: a házassági hirdetés. Ez ihlette meg Gárdonyit is, aki 1920-ra megírta ezt a lélekmelengető regényt két tiszta szívű, egymásra szemérmesen pillantgató fiatal lassan kibontakozó szerelméről. ↓↓

Ismeritek azt az érzést, amikor alig várjátok, hogy elkezdhessetek olvasni egy könyvet, mert biztosak vagytok abban, hogy az nektek íródott? Nos, bennem is hasonló érzések kavarogtak az Ida regénye című kötet kapcsán, de messzebb nem is állhattam volna az igazságtól... Sajnos, nem egyszer fordult már elő, hogy egy felkapott és sok ember által kedvelt könyv nekem egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük szépen sorjában, hogy nálam miért került „feketelistára” végül az Ida regénye.

Az első fejezetek során kifejezetten rossz érzés volt Ida sorsáról olvasni, aki határozottan az elnyomott és akaratától megfosztott női karaktert testesítette meg. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a történet előrehaladtával változik-e a dinamika a főszereplők, vagyis Ida és Csaba, illetve Ida és édesapja között? Bár olyan volt olvasni ezt a könyvet, mintha egy érzelmi hullámvasúton ültem volna, az alá-fölérendelt viszony legnagyobb bánatomra nem sokat változott. Lehet, hogy más érzelmekkel viszonyult egymáshoz Csaba és Ida a kötet végén, de ugyanúgy ott voltak azok a rövid és egyenlőtlen viszonyról, kapcsolatról árulkodó mozzanatok. A legjobban talán az bántott, hogy a narrátor (ebben az esetben mondhatjuk azt, hogy Gárdonyi Géza?) kifejezetten sokat alkalmazta az ezt erősítő és támogató megjegyzéseket... Annyira dühös voltam ilyenkor, hiszen sütött a szavakból, a leírásokból, a szereplők gondolataiból a jóindulatú szexizmus, ami van annyira veszélyes véleményem szerint, mint a nyíltan kimutatott formája. Talán nem zavart volna túlságosan ennek a jelenléte, ha az ilyen viselkedések el vannak ítélve legalább a narrátor által a cselekményben, de ez (ahogyan már említettem) egyáltalán nem történt meg.

Végig az a kérdés zakatolt a fejemben, hogy a jóindulató szexizmus elfogadható ennél a könyvnél, vagy legalábbis enyhítőbb körülményt biztosít az, ha egy régebbi történetről van szó, mely olyan korban játszódik, amikor ez a bánásmód sokak által alkalmazott és megszokott volt? Ez is egy korrajznak minősülne? Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen, de végül arra a válaszra jutottam, hogy számomra ez nem fogadható el. Hiszen ha sosem állunk ki az egyenlőtlenség ellen, akkor sosem következik be a változás, beszéljünk akármilyen korról. Gondoljunk csak bele, lehet, hogy pár évtized múlva pont a mostani időszak társadalmi egyenlőtlenségei felett fognak szemet hunyni az emberek azzal a mondattal, hogy az régen volt, akkor az volt a „normális”... A változtatásra kizárólag a jelen pillanatában van lehetőségünk (mondhatjuk azt is, hogy a jelen pillanatai és döntései határozzák meg a jövőt), így ha nem ítéljük el az egyenlőtlen erőviszonyokat, és nem tanulunk a múlt hibáiból (de kezdetben még csak fel sem ismerjük, és ki sem mondjuk azokat), akkor ugyanabba a problémakörbe leszünk örökké beleragadva.

„S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.”

Képzeljetek el egy olyan főhősnőt, aki tapasztalatlan és tájékozatlan a világban; egészen felnőtt koráig az életét elzárásban töltötte, végig azt sulykolták belé, hogyan kell mások kedvére tenni, miközben a saját igényeit és vágyait folyamatosan a háttérbe szorította. Ebből kiindulva talán nem meglepetés, hogy számára nem a személyes vágyainak beteljesítése jelenti a boldogságot, hanem az, hogy egy olyan partnert találjon, akitől megbecsülést és szeretetet kaphat. Nagyon szépen kirajzolódik a szeretethiánya (ami gyerekkorából és neveltetéséből fakad), a folyamatos megbecsülésre és elfogadásra való igénye; ezek azok a motívumok, amik kialakíthatják a másoktól való folyamatos és állandó érzelmi függést. Az is nagyon elgondolkodtató, hogy egyes esetekben fellángolt Ida önbizalma, ami kizárólag a saját szépségének tudatából állt... Semmi baj nincs azzal, ha valaki elégedett önmagával és a kinézetével (sőt, az szerintem nagyon is szükséges a lelki egészségünkhöz), de ha csak a külső, látható tényezőkre épül az önbizalmunk, önbecsülésünk, akkor ingatag lábakon fogunk állni. Illetve ennek kizárólagossága Ida esetében továbbra is erősítette a könyvben azt a sztereotípiát, hogy a nőknek hihetetlenül fontos a szépségük fenntartása és óvása, hiszen az segítheti őket igazán hozzá a „tökéletes férfi” megtalálásához, aminek ugyebár az elsődleges célnak kell lennie... Ehhez még hozzájött a már megemlített „korrajz”, mely azt sugallta többször is, hogy egy nő a férje mellett lehet csak valaki (nem egyszer megjelent a következő gondolat: „[...] ez a természet rendje, minden nőnek keresnie és találnia kell magának egy férjet.”).

„Ida olyanformán érezte világát, mint aki hosszú sóvárgás után végre eljut Olaszországba – de decemberben.”

Ezek után felmerült bennem a kérdés: kialakulhat így szegény Idának bármilyen férfival is egészséges kapcsolata? Nevezhetjük szerelemnek azt az érzelmi viszonyt, mely az előbb említett tulajdonságok és látásmódok talaján alakul ki? A könyv tulajdonképpen Ida és Csaba vívódását, egymáshoz való sikertelen közeledését mutatja be, és nem is ezzel van a problémám. Engem az zavart, hogy a könyv végére természetesen „egymásba szeretnek”, és a cselekmény szempontjából olyan hirtelen alakul ki köztük a „szerelem”, mintha Idának nem lettek volna hasonló vívódásai, nehézségei. Tehát számomra zavaróan gyorsan eljutottunk a történet végpontjáig, ellenben az átkötés, a problémák megoldása, a nehézségek feloldása nekem nem volt egyértelmű. Hogyan alakulhat ki egy egészséges kapcsolat, ha már az egyik fél megoldandó lelki problémákkal rendelkezik, és az egyenlőség a partnerek között a későbbiekben sem alakult ki? Így a befejezés csöpögött a cukormáztól, ami egy igen megkérdőjelezhető dolgot próbált leplezni: egy olyan kapcsolati dinamikát, ami nem biztosít egyenlő terepet mindkét fél számára...

A bejegyzés érdekes részéhez érkeztünk: vajon milyen személyes tapasztalatok inspirálhatták Gárdonyit az Ida regénye megírására? Kíváncsi voltam arra, hogy a történet tükröz-e bizonyos eseményeket, vonatkozásokat az író életéből; meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy igen.

Gárdonyi élete egy szakaszán Dabronyban telepedett le, ahol a helyi plébánosnak köszönhette néptanítói kinevezését (a plébános sokszor jelentős pénzösszegekkel is támogatta őt). Ezek után a plébános könnyebben elérte, hogy feleségül vegye az állítólagos unokahúgát... Spanyol szappanoperába illő fordulat, hogy az unokahúg valójában a plébános és a házvezetőnő eltitkolt leánya volt! A lányt Csányi Máriának hívták, aki csupán 16 éves volt, mikor összeházasodtak Gárdonyival. A házasság vitákkal teli volt: az íróban egy idealizált kép élt a „tökéletes házasságról”, míg a lány ennyi idősen (és korához hűen) szórakozni és élni szeretett volna. A feleség többször is megcsalta a férjét, de Gárdonyival éveken keresztül éltek együtt. A válásra végül sor került, de előtte három gyermekük született, a válás után 10 hónappal pedig megszületett a negyedik gyermek is (aki nem az író vér szerinti fia volt) (forrás: 31 elképesztő tény Gárdonyi Gézáról, amitől lehidalsz). A rengeteg feszültséget Gárdonyi egyik mondata is hűen tükrözi, mely Csányi Máriával való kapcsolatára vonatkozik: „Ennek a házasságnak vagy válás, vagy gyilkosság lesz a vége.”

A rosszul sikerült házasság után Gárdonyiban kialakult egy platói szerelem Mátékovicsné Tóth Ilona (Mila) iránt, aki lelki társa és betegágyban gondozója volt. Gárdonyi számára Mila testesítette meg a tökéletes női eszmét, így sokak szerint ő ihlette Ida karakterét is.

Az író személyisége nagyon összetett volt, annak egy részét alkotta az, hogy több kortársa is házasságellenes nőgyűlölőnek tartotta; talán ezt támaszthatta alá az a tény, hogy első befejezett regényének a címe Nőgyűlölő volt, ami végül Cyprián néven jelent meg 1888-ban (forrás: Wikipédia).

Ezen információk birtokában az a feltételezés keletkezett bennem, hogy Gárdonyi az Ida regényében azt a történetet írta meg, melyet saját életében is szeretett volna. Talán szerette volna, hogy egy pénzügyi megegyezésen alapuló házasság szerelemben végződjön, és egy olyan nő legyen a társa, aki engedelmeskedik a férjének és apjának, továbbá az életében szereplő férfiaknak igyekszik megfelelni. Az életrajzi tények (a rengeteg csalódás és becsapottság érzése, ami valószínűleg dühvé alakult át) megindokolhatják a könyvben oly sokszor előkerülő jóindulatú szexizmust, de (ahogyan már elmélkedtem ezen) a kérdés valójában az, hogy ennek jelenlétéhez és tényéhez mi, olvasók, hogyan viszonyulunk...

A cselekmény: 60% | A szókincs: 90% | A karakterek: 65% | A borító: 95% | Összesen: 77.5%

Köszönöm szépen, hogy elolvastad a bejegyzésemet! Ha bármi kérdésed van, vagy csak szeretnéd Te is megosztani a véleményed, kérlek, írd meg nekem a komment szekcióban!

Csenge

Share |

5 fontos készség, amit a pszichológia alapszakon sajátítottam el

pszichológia augusztus 22, 2022

Három évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan el fognak repülni az alapszakos éveim, és azt sem feltételeztem volna, hogy mennyi nem várt helyzettel és kihívással fogok találkozni. Júliusban kaptam kézhez az első diplomámat, ami azt jelenti, hogy a pszichológia alapszak elvégzésével hivatalosan is viselkedéselemző lettem! Ez a fő oka annak, hogy januártól inaktív voltam a blogon, hiszen rengeteg energiámat emésztette fel a több száz oldalas szakirodalmak elolvasása, az államvizsga tételek kidolgozása és tanulása, a „sima” vizsgákra való felkészülés, továbbá a védésre való gyakorlás... Gondoltam, jó lenne egy visszatérő poszttal indítanom újra a blogos tevékenységemet, amiben azt mesélem el, hogy mit is adott számomra az elmúlt három év. A pszichológia szak nagyon felkapott lett az elmúlt időben, így talán azoknak is segítséget nyújthatok, akik bizonytalanok abban, hogy ez az irány valóban nekik való-e. Természetesen a felsorolt pontok csupán a saját tapasztalataim, az is lehet, hogy más pszichológus hallgató más készséggel gazdagodott, illetve azt sem szabad elfelejteni, hogy a különböző egyetemek képzései is különböznek egymástól.

1. Egy teljes, önálló kutatás elkészítése

Az alapszak során arra voltam a legbüszkébb, hogy sikeresen véghezvittem életem első önálló kutatását (melyet a pszichológiai reziliencia, vagyis lelki ellenálló képesség és az olvasás kapcsolatáról készítettem el). A pszichológia szakon mindenkinek kötelező a szakdolgozat keretén belül egy olyan kutatási tervet megvalósítania, ami statisztikai elemzéseket és így a hipotézisek alátámasztását is tartalmazza. Természetesen kaptunk professzionális segítséget és útmutatást a munkánk során az oktatóinktól, hiszen rengeteg kérdés és dilemma merült fel bennünk; szerencsére a témavezetőim és konzulenseim segítőkészek és nyitottak voltak minden ötletemmel kapcsolatban. Nagyon élveztem a folyamatot, ami bár kemény munkát, illetve nagyfokú koncentrációt követelt, mégis izgatottan várom, hogy a további ötleteimet majd mesterszakon is megvalósíthassam.

2. Mérőeszközök helyes használata és kiértékelése

A szakdolgozat elkészüléséhez elengedhetetlen az, hogy megtanuljuk a különböző pszichológiai kérdőívek és mérőeszközök helyes használatát. Ennek részeként kötelező a hipotéziseinket pszichológusok által validált és ellenőrzött kérdőívekkel tesztelni (biztos találkoztatok ilyen felmérésekkel, talán Ti is kitöltöttétek őket, hiszen január-február környékén minden egyetemista facebookon hirdeti a kutatását 😉). De ennél talán izgalmasabbak voltak azok az órák, ahol egy-egy személlyel kellett különböző klinikai teszteket elvégeznünk és kiértékelnünk, amiket a valóságban is sokat alkalmaznak (három év során egy óvodás- és egy iskoláskorú gyermekkel, majd több felnőtt vizsgálati személlyel kellett találkoznunk). Nagyon örülök, hogy az egyetemem erre kifejezetten nagy hangsúlyt helyezett, hiszen a tesztfelvételeknél ténylegesen azokat a készségeket gyakorolhattuk, amiket majdnem minden pszichológus is alkalmaz a munkájánál, továbbá megtanultuk, hogyan kell egy-egy ilyen teszthelyzetben a megfelelő körülményeket biztosítani, a teszteket pontosan és precízen felvenni, kiértékelni, és a rapportot, vagyis a biztonságot nyújtó „terapeuta-kliens kapcsolatot” megteremteni (és az esetlegesen felmerült váratlan helyzeteket jól megoldani).

3. A pszichológia tudományának rendszerszintű szemlélete

Ezt nem sajátíthattam volna el egy szuper tanárom nélkül, aki hihetetlenül érdekesen mutatta be számunkra a pszichológia kialakulásának történetét, és annak folyamatos változását. Ez egy olyan óra volt, ahol célként a rendszerszintű szemléletmód elsajátítását tűztük ki: meg kellett tanulnunk, hogy milyen történelmi változások álltak összefüggésben a pszichológiatörténet egyes szakaszaival, milyen (ma is) elhallgatott előzményekkel rendelkezik ez a tudomány, és hogy egy-egy téma, gondolat, hogyan vonult végig a pszichológián, illetve az egyes elméletalkotók hogyan értelmezték azokat. Az összefüggések felfedezésével sokkal könnyebben meg tudtam tanulni az anyagot, és sokkal több mindenre emlékszem még most is, mintha egyszerű, egymástól elkülönülő anyagrészeket magoltam volna be (ahogyan az sajnos a magyar oktatás nagyobb részére, de még a felsőoktatásra is jellemző)... Biztos, hogy mesterszakos tanulmányaim során szintén törekedni fogok ennek a látásmódnak a használatára, hiszen hatalmas segítséget adott a rendszerszemlélet.

Fotók a diplomaosztó ünnepség napjáról (2022. július, Esztergom)

4. Az emberi elme és lélek alapos és többszempontú megismerése

Ez a pont szervesen kapcsolódik az előzőhöz. Egy-egy jelenséget, viselkedésmódot több órán teljesen más szemszögből dolgoztunk fel, így egy fogalomhoz már az alapszak végére képes voltam több pszichológiai aspektust és több irányzat megközelítési módját is hozzákapcsolni. Ez főleg akkor csúcsosodott ki igazán, amikor az államvizsga tételeimen dolgoztam: annyira jó érzés volt, hogy egyes tételeket tartalmilag össze tudtam kapcsolni, egy-egy helyen több mindenre is utaltam, fogalmakat és kísérleteket több szempontból is megközelítettem. Ennek szintén része volt az is, hogy elkezdtem rendszerben látni a tananyagot. Végül pedig sokkal jobban el tudtam mélyülni egyes részekben, mint amennyire mondjuk azt a tankönyvek tették. Nagyon remélem, hogy ez hozzájárul majd ahhoz, hogy az embereket mélyebben meg tudjam ismerni és érteni, egy-egy viselkedést, vagy reakciót több perspektívából tudjak majd szemlélni, illetve ezáltal is jó szakember lehessek a későbbiekben.

5. A „tudományos fogalmazásmód” elsajátítása

Az egyik legnagyobb előnye volt a sok szakirodalom olvasásának, hogy megtanultam, hogyan kell tudományosan, objektíven, csupán a tényekre hagyatkozva fogalmazni. Még az egyetem elején nehezen szűrtem ki azokat a kifejezéseket, melyek érzelemmel, esetleg másodlagos jelentéssel rendelkeztek; nehéz volt eleinte úgy megválogatnom a szavaimat, hogy azok ne tükrözzenek semmilyen szubjektív véleményt (természetesen a „kevésbé hivatalos” beadandóknál, esszéknél, amiknél sokszor a saját véleményünket kérdezték, el kellett tekintenünk ettől). Biztos páran úgy gondolhatjátok, hogy borzalmas lehet az, hogy nem minden esetben mondhatjuk el a saját véleményünket, vagy legalábbis néhány esetben azokat kifejezetten mellőznünk kell... Nos, bizonyos esetekben valóban hátrány ez, hiszen hogyan tudhatnánk úgy beszélni és írni az emberekről, emberi viselkedésekről, ha kizárjuk magunkban azokat a tényezőket, melyek az igazi mozgatórugók mindannyiunkban, vagyis az érzelmeket, illetve a belső, szubjektív tartalmakat? Rengeteg vita folyik ennek a kettősségéről, és az az érzésem, hogy ez még nagyon sokáig egy megoldatlan dilemma marad... Ugyanakkor, csak úgy tudunk tiszta lappal, ítéletmentesen viszonyulni egy-egy jelenséghez, emberhez, ha az adott szituációban a saját érzelmeink és saját, személyes életünk tapasztalatai nem kapnak helyet; ekkor kifejezetten az egyénre, a körülményekre fókuszálunk, és felhasználjuk pszichológiai tudásunkat. Ez az elv ugyanúgy vonatkozik a tudományos munkák elkészítésére és megírására is, főleg a szakdolgozatok esetében.

Mindenki megnyugtatására írom, hogy ez nem minden esetben ennyire fekete és fehér szabály: a humanisztikus pszichológia azt vallja, hogy egy terápiás ülésen kifejezetten fontos szerepe van a terapeuta érzelmeinek (hiszen a pszichológusok is emberek), azok elfojtása csak nagyobb kárt okozhat a végkimenetelben; ehelyett a pszichológusnak tudatosítania kell magában a gondolatait, majd azokat a megfelelő időben és módon ki kell fejeznie a kliensnek.Viszont a saját, terápiával kapcsolatos érzelmeknek nem szabad az értelmezésben helyet kapniuk!! Látszik, hogy ez nem egy egyszerű folyamat, ha valakit érdekel ennek a menete, az mindenképp mélyedjen el Carl Rogers három terápiás alapelvének részleteiben.

Kicsit elkalandoztam a kiindulóponttól, de láthatjátok, hogy milyen nagy ereje van a szavainknak, különösen akkor, ha emberekkel foglalkozunk, vagy olyan munkánk, hivatásunk van, melyeknél nagy hatása van az egyéni véleményeknek.

Bár még rengeteget tudnék írni arról, hogy miért volt számomra jó döntés a pszichológia alapszakot választani, de akkor "kicsit" hosszabb lenne ez a bejegyzés. Remélem, hogy tetszett nektek ez a visszatérő-poszt, és ha eddig esetleg bizonytalanok voltatok az egyetemi jövőtökkel kapcsolatban, akkor sikerült valamennyi betekintést nyújtanom abba, hogy többek között mi vár azokra, akik a pszichológia alapszakot választják.

Köszönöm szépen, hogy elolvastad a bejegyzésemet! Ha bármi kérdésed van, írd meg nekem kérlek a komment szekcióban!

Csenge

Share |

Katherine May: Út a télbe & regressziós verem és krízisfeldolgozás

pszichológia február 01, 2022

Az élet néha kisiklik. A szeretett lény halála, egy fontos kapcsolat vége, egy súlyos betegség vagy az állástalanság földhöz vágja az embert. Az Út a télbe lapjain a szerző személyes beszámolója elevenedik meg, amely irodalmi, mitológiai és a természetből vett példákkal átszőve nyújt bepillantást abba, mekkora átalakító erővel bír a pihenés, a visszavonultság. Katherine May a szomorúság aktív elfogadását modellezi számunkra, és tápláló energiát talál a visszavonultságban, örömet a tél csendes szépségében. Arra biztat, hogy fogadjuk el: az élet nem egyenes vonalú, hanem ciklikus. Útmutatót ad ahhoz, hogyan alakíthatók át a magányos időszak tornyosuló nehézségei az új évszak beköszönte előtt.

Ahogyan az előző, évzáró bejegyzésemben olvashattátok, a 2021-es évem nem sikerült valami fényesen. Rengeteg krízishelyzettel kellett megküzdenem, olyan pillanatok követték egymást, amelyek folyamatos érzelmi és lelki kimerülést idéztek elő, sokszor ez fizikai tünetekben is megmutatkozott. Jellemezhetjük az elmúlt 12 hónapomat Katherine May írónő fogalmával: állandó telelésben éltem. Néhány szituációt jobban, mást kevésbé hatékonyan sikerült kezelnem... Ezért úgy gondoltam, tökéletes választás lenne a 2022-es évet egy olyan olvasmánnyal indítani, ami a krízisekkel való megküzdést helyezi előtérbe, egy teljesen más, nem megszokott szemszögből: hogyan öleljük magunkhoz a telet, bánatainkat, és hogyan fogadjuk el az élet ciklikusságát, ami a mai kor emberén kívül mindennek a szerves része.

Mi jellemző a 21. századi ember hozzáállására a bánathoz, krízishez, nehéz élethelyzethez? Inspiráló, boldogságcentrikus, önfejlesztő könyvek, idézetek és gondolatok sokasága, amiket kikerülni a közösségi médiának hála lehetetlen... Ezekkel párhuzamosan úgy viszonyulunk a negatív érzelmeinkhez, érzéseinkhez, mintha azok tiltott dolgok lennének, amelyek semmiféle módon sem illeszthetőek bele az életünkbe, ebbe a világba. Már a megfogalmazásban (negatív emóciók) is benne van az ítélet: ezek az érzések nem tolerálhatóak. Egészséges reakció ez tőlünk és a környezetünktől? Ha tagadjuk ezeket, elrejtjük sebeinket még önmagunk előtt is, nem pont a gyógyulást akadályozzuk meg? Katherine May szerint ezzel nemcsak a változást, lelki növekedést tagadjuk meg magunktól, de az adaptív választ is az előidéző eseményekre. Freud szerint az elfojtott érzelmek, gondolatok előbb-utóbb nagyon csúnya úton fognak felszínre törni (ezt saját tapasztalatból is igazolni tudom...). Hívőként fontosnak tartom, hogy krízishelyzetekben is az egyik legnagyobb támaszom a hitem legyen. A Biblia ezt írja: „Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív” (Préd 7,3). Ennél talán még érzékletesebb a Préd 3,1-8 rész, amely már egész régóta végigkíséri az életemet.

Vagyis a negatív életesemények, tragédiák, és sokszor a betegségek (főleg a pszichoszomatikus alapúak) többségének nem az a célja, hogy lejjebb húzzanak minket, és végül egy regressziós veremben ragadjunk (amiről később írni fogok), hanem maga a változás a lényeg. Egy olyan gondolkodásmód, életmód kialakítása, ami békességet és örömet tartogat számunkra, nem pedig szenvedést. De ehhez első lépésként fel kell ismernünk és el kell fogadnunk, hogy nem érezzük jól magunkat a jelenlegi szituációban, és a lelkünk bizony nincsen jó állapotban. A terápia sikerességének is az alapja a felelősség felvállalása: csak az tud kitörni káros szituációkból és az tud épülni, fejlődni, aki saját magáért, a cselekedeteiért és sorsáért is felvállalja a felelősséget, azokat nem külső körülményeknek, vagy másoknak tulajdonítja.

„Ez a telelés. A szomorúság aktív elfogadása. Az a gyakorlat, hogy hagyjuk úgy érezni magunkat, ahogy épp akkor szükséges. A bátorság, hogy végignézünk legrémesebb élettapasztalatainkon, és megfogadjuk, hogy tőlünk telhetően próbáljuk a szerzett sebeket begyógyítani. A telelés az intuíció pillanata, amikor valódi szükségleteink olyan élesnek érződnek, mint a kés hegye.”

Senki se egy önfejlesztő könyvre számítson. Ebben a kötetben nem találunk konkrét tanácsokat, sem ránk erőltetett „életigazságokat”, ahogyan elcsépelt kliséket sem. És számomra pont emiatt lett hiteles ez a kötet: az írónő nem szeretne olvasóira bizonyos gondolkodási sémákat erőltetni, csupán rávilágít arra metaforákon és történeteken keresztül, hogy a környezetünkben, a természetben, a mitológiában és ősi hagyományokban milyen szervesen jelen van a ciklikusság. Mert semmilyen egészséges és természetes jelenségben, körforgásban nincs konstans virágzás, folyamatos gyümölcstermés, napsütés és vidámság. De pont ez nyújtson nekünk támaszt: minden nehéz pillanatban ott van a fellélegzés és megújulás ígérete.

Mindenkinek csak ajánlani tudom a kötetet, hiszen nehéz pillanatokkal természetesen mindenki találkozik az életben, ezek elkerülése lehetetlen. Viszont, ahogy az Út a télbe című könyv is üzeni: választhatjuk a görcsös tagadás és a hamis, toxikus optimizmus helyett az elfogadást, így a gyógyulás, változás és növekedés ösvényét.

A cselekmény: 80% | A szókincs: 95% | A karakterek: - | A borító: 100% | Összesen: 91.66%

✳✳✳

Katherine May nagyszerűen megfogalmazta többször is azt, amit a krízisről semmiképp sem szabad szem elől tévesztenünk: a krízis nem betegség, de betegséget okozhat. Úgy is mondhatjuk, hogy a krízishelyzet egy Janus-arcú jelenség: nemcsak a regressziós verem (lásd később), hanem a fejlődés lehetőségét is magában hordozza. Mindkét kimenetelről olvashattok a bejegyzés további részében.

Mi történik velünk az esetek többségében, amikor krízishelyzetbe kerülünk? Caplan szerint nemcsak az érzelmi egyensúlyunk billen meg, hanem az addig hatékony megküzdési mechanizmusaink is csődöt mondanak. Csiszér-Füri azt írja, hogy ilyenkor kifejezetten a problémára fókuszálunk, és bár sok tudásunk van az adott krízisről (hiszen annak megoldásán és magyarázatán gondolkodunk), azt nem tudjuk rendszerbe foglalni, illetve lehetnek szorongásos epizódjaink és ragadhatunk a félelmeink fogságában is. Impulzívak leszünk, az érzelmi reakciónkat nehezen kontrolláljuk, és a másokkal való kapcsolatainkat annak alapján fogjuk értékelni, hogy kapunk-e tőlük segítséget.

De, ahogyan említettem, a krízis lehetőséget nyújt számunkra a növekedésre: ezt nevezzük poszttraumás növekedésnek. Ilyenkor nem a krízis előtti, hanem egy magasabb állapotra kerülünk vissza, ami lehetőséget nyújt a megküzdési stratégiáink erősítésére, bővítésére, és felkészít minket a jövőbeli nehézségekkel való megküzdésre.

Ennél jóval súlyosabb reakciók alakulnak ki, amikor a regressziós veremben ragadunk. De mit is jelent ez a kifejezés, és mit nevezünk egyáltalán regressziónak? A pszichoanalitikusok nagyon szerették és szeretik vizsgálni a regressziót, ez egy ma is sokat emlegetett fogalom a pszichológia területén. Krízisek, traumák hatására különböző elhárító vagy megküzdési mechanizmusokat alkalmazhatunk. Az elhárító mechanizmusok egyik korai formája a regresszió, amely során visszacsúszunk egy alacsonyabb, fejlődésben már túlhaladott szintre. Hogy tudományosabban is bemutassam ezt a jelenséget: a visszacsúszás fixációs pontok mentén lehetséges (amiket traumatikus élmények hagynak hátra), ezekhez (a fixációs pontokon belül pedig korábbi célképzetekhez, tárgyakhoz) kötődik az ösztönenergiánk - ez tulajdonképpen a tárgymegszállás, bonyolult szóval kathexis. Ennek alkalmazása tőlünk alacsonyabb alkalmazkodási erőfeszítést és kevesebb felelősséget kíván, ezért lehet sokszor vonzóbb és egyszerűbb megoldás, mint mondjuk egy adaptív, problémafókuszú megküzdési stílus.

A lényeg az, hogy a regresszió a korai években teljesen normális elhárító mechanizmus; ennek az alkalmazása idősebb korban, illetve állandósulva viszont már nem mindig adaptív. Például ha a pszichotikus betegségek tüneteinek kialakulását nézzük (szintén pszichoanalitikus szemmel), akkor azt láthatjuk, hogy a regresszió kiterjed a beteg perceptuális (észlelési), kognitív és motoros folyamataira is; vagyis a regresszió ebben az esetben a kóros tünetek (pl. auditív, vizuális hallucináció) kialakulásáért lesz felelős.

A regressziós verem sem egy kellemes állapot, sajnos sokan ebbe kerülünk hatalmas erejű érzelmi megterhelések hatására. Az elnevezés igen találó: a verembe kerülve azt tapasztalhatjuk, hogy megszűnik a múlt, jelen és jövő folytonossága - a jelen ezektől eltávolodik, megszűnik köztük az átjárhatóság. Átéljük a magányosság, kilátástalanság és reményvesztettség érzését. Jellemző lesz még az ambivalencia, döntésképtelenség, önállótlanság. Oltalmat ilyenkor egy mágikus, irracionális és prelogikus gondolkodásban keresünk, hiszen elvesztjük azt a biztonságot, amit saját magunk megszilárdulása jelentett.

Hogyan törhetünk ki a regressziós veremből? Erre is léteznek adaptív és káros módszerek. Káros lehet az önpusztítás (pl. drog, alkohol, szélsőséges esetben öngyilkosság - ekkor a verem egy olyan belső feszültséget és fájdalmas szorongást generál, aminél úgy érzékeljük, hogy nincs más lehetőség, csak a test elpusztítása). Szintén nem jó kimenetel, ha a veremben ragadunk huzamosabb ideig: ekkor az élmény elmélyül, krónikus lesz, és súlyos betegítő, pszichoszomatikus folyamatoknak lehet az alapja (ami szintén öngyilkossághoz vezethet súlyos esetekben).

De dönthetünk úgy, hogy a bánatunkat műalkotások formájában fejezzük ki: ekkor az alkotás egy olyan átmeneti tárgyat fog képezni, ami csökkenti az elveszett személy / tárgy miatt megélt fájdalmat. Freud ezt nevezte szublimációnak. Ugyanakkor ez nemcsak a továbblépés, feldolgozás szerepét töltheti be, hanem az elveszett személy fenntartását, megtartását is. Utóbbinál a feldolgozás még nem történt meg, a sebezhetőség folyamatosan jelen van.

A számomra legkedvesebb megküzdési mód a behelyettesítő cselekvés. Ilyenkor az egyén az életútját úgy éli meg és úgy alakítja folyamatosan, mintha az a trauma feldolgozási módja lenne. Az öngyógyító erők a „neutralizált traumát” beleszövik az intellektuális érdeklődésbe, esetleg azt a foglalkozásuk részévé teszik. Virág Teréz szerint ilyenkor a passzívan átélt cselekvés tudatosan aktív és szenvedélyes cselekvésbe fordul, aminek eredményeként a személyiség újraintegrálódik. Ilyen megküzdési módot választott például Viktor Frankl, vagy Edith Eva Eger. Ők a koncentrációs táborban megélt tapasztalataikon keresztül másoknak (és ezzel önmaguknak is) segítettek úgy, hogy azok részei lettek munkájuknak, életüknek.

Bárhogy is alakuljon az életünk, tudjuk azt, hogy mindig lesznek nehéz és boldog pillanataink is. Ezeket igyekezzünk megélni, hiszen a pozitív tapasztalataink erőt adhatnak a nehéz időszakokban, a negatív tapasztalatok viszont katalizátorai lehetnek személyiségünk és lelki ellenálló képességünk (rezilienciánk) fejlődésének.

A bejegyzésben felhasznált szakirodalmak:

→ Dr. Bakó Tihamér: A verem mélyén - Könyv a krízisről

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a kötet, vagy a bemutatott téma, akkor az alábbi könyveket tudom ajánlani:

→ Dr. Bakó Tihamér: A verem mélyén - Könyv a krízisről

→ Viktor E. Frankl: ...mégis mondj igent az életre! - Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort

→ Edith Eva Eger: A döntés

→ Kiss Enikő Csilla és Sz. Makó Hajnalka: Gyász, krízis, trauma és a megküzdés lélektana

Köszönöm szépen, hogy elolvastad a bejegyzésemet! Ha bármi kérdésed van, írd meg nekem kérlek a komment szekcióban!

Csenge

Share |