Oldalak

2017. június 8., csütörtök

Alabama legtanulságosabb története § Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

A ​Ne bántsátok a feketerigót! írónőjét feltételezhetően nem kis mértékben ihlették személyes élményei regénye megírásakor. Ezt nemcsak abból a tényből következtethetjük, hogy a regény cselekménye Alabama államban játszódik le, ahol a szerző maga is született, hanem más életrajzi adatokból is. Mint az eseményeket elbeszélő regénybeli leánykának, az írónőnek is ügyvéd volt az édesapja. Harper Lee gyermek- és ifjúkorát szülőföldjén töltötte, ahol valóban realitás mindaz, amit regényében ábrázol, és ez a valóság vérlázító. A regénybeli alabamai kisvárosban ugyanis feltűnésszámba megy az olyan megnyilvánulás, amely a négerek legelemibb jogainak elismerését célozza, különcnek számít az olyan ember, aki síkra mer szállni a színesbőrűek érdekei mellett. A regény egyik legnagyobb érdeme éppen abban van, hogy sikerül erős érzelmi hozzáállást kiváltania az emberi egyenjogúság megvalósítását célzó eszme mellett. Harper Lee a középiskola elvégzése után jogtudományt tanul. A Ne bántsátok a feketerigót! 1960-ban jelent meg, a következő évben Pulitzer-díjjal tüntették ki. A regényt számos nyelvre lefordították, s talán nem érdektelen az sem, hogy a belőle készült film is hatalmas sikert aratott. ↓↓

Vannak olyan történetek, amelyekről igen nehéz egy épkézláb bejegyzést írnom. Nem feltétlen azért, mert nem adtak át semmilyen értéket, előfordul olyan is (mint például ennél a könyvnél), hogy mind a mondanivalót, mind a hangulatot lehetetlenség megfelelő szavakba önteni. Ha szeretnétek átérezni Ti is azt az „ajándékot”, amelyet Harper Lee regénye nyújtott nekem, akkor a legegyszerűbb megoldás az, ha hozzám hasonlóan megismerkedtek a cselekménnyel, és magatokba szívjátok egy régi Amerikának a hangulatát. Viszont megpróbálom tőlem telhető legtöbb tapasztalatomat átnyújtani nektek, illetve szeretnék ezzel a bejegyzéssel arra inspirálni mindenkit, hogy ezt az olvasmányt minél előbb kerítse sorra.

„Az a bátorság, amikor előre tudod, hogy vereség vár rád, és legyen, aminek lennie kell, mégis kitartasz.”

Az írónő egy nagyon komoly és egyben nehéz témát választott, a rasszizmust, illetve a feketék gyűlöletét, kitaszítottságát. Ha belegondolunk, ennek a mai világunkban is nagy jelentősége van, hiába hangoztatják a felsőbb hatalmak, hogy minden ember egyenlőnek számít. Bevallom, mindig kicsit szkeptikusan állok neki a rasszizmussal foglalkozó történeteknek, mivel úgy érzem, jobban felfújjuk ezeket a dolgokat, mint kellene. Viszont szerencsére ebben a könyvben szó sem volt erről, Harper Lee elfogultság nélkül, a saját élményeire, tapasztalataira támaszkodva építette fel a cselekményt. Éppen emiatt voltak hitelesek és életszerűek a leírások, mivel az írónő is átélte annak a korszaknak a borzalmait, de egyben szépségeit is.
Ha már a regény idejénél tartunk, akkor muszáj megemlítenem, hogy egyszerűen beleszerettem az '50-es és '60-as évek Amerikájába. Imádom a hangulatát, a zenéit, és az egész mindenségét... Jó volt azt olvasni, meg végigpörgetni magamban, hogy az akkori gyerekek az egész életüket felfedezéssel töltötték, nem pedig egy sötét szobában ültek a számítógép előtt napi 24 órában. Szóval kedvet kaptam egy kis időutazáshoz, hogy visszamehessek az akkori hétköznapokba. Szerintem ezért volt az, hogy ezután a történet után egyszerűen képtelen voltam más könyvbe belekezdeni, tudtam, hogy nem fogok ugyanilyen szép és kalandos regényt olvasni.

„Azt akartam, hogy láss meg benne valamit, azt akartam, hogy lásd meg, mi az igazi bátorság, és ne azt tartsd bátorságnak, amikor valakinek fegyver van a kezében.”

Régen találkoztam már ilyen szimpatikus szereplőkkel, mint ebben a regényben. Persze itt is voltak negatív hősök, viszont a létüket ellensúlyozták a főszereplők gondolatai, cselekedetei. Személy szerint a kedvencem Atticus volt, aki minden helyzetben tudott valami biztatót mondani, illetve a „csendes erő”, amelyet a személyisége sugárzott, egyszerűen magával ragadó volt. Ezt úgy értem, hogy akármilyen provokáló helyzetbe is került, sosem támadott vissza az ócsárlásokra, illetve a megjegyzésekre, amellyel Őt illették csupán azért, mert kiállt a saját igazáért. Jem, és a testvére Fürkész (vagyis az elbeszélő) is kedves karakterek voltak, azt hittem, hogy gyerekesebben fognak viselkedni a koruk miatt, viszont meglepően komoly és érett gondolataik voltak. Hamar megértették az apjuk, vagyis Atticus helyzetét, próbáltak Ők is „felnőttesen” reagálni a rájuk tett ócsárlásokra.
Maga a cselekmény is szerintem fantasztikus volt. Először kicsit furcsállottam, hogy Harper Lee nem sieti el a történet mozgatórugójának megjelenítését. Csak a könyv közepénél került elő a per, amelyben Atticus ügyvédként véd egy fekete vádlottat. Nagy port kavart ez az ügy az alabamai kisvárosban, és bár nem említi a fülszöveg, hogy ez igaz történet lenne, szerintem az írónő bőven merített ötleteket a saját tapasztalataiból. Az utolsó pár oldalakon előbukkanó nagy fordulat igazán meglepett, nem gondoltam volna, hogy Harper Lee előhozakodik egy újabb csavarral. Más színben tüntette fel az addigi történéseket, rávilágított, hogy az embereket nem a bőrszínük, hanem tetteik alapján kell megítélnünk.
Mindenkinek ajánlom ezt a regényt, klasszikusnak számít, de senki ne ijedjen meg, mert ez egyike az izgalmas, de egyben különleges olvasmányoknak, amelyet az életben legalább egyszer el kellene olvasnia az embereknek.
A cselekmény: 90%
A szókincs: 100%
A karakterek: 100%
A borító: 100%
Összesen: 97.5%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

h3.post-title, .comments h4 { text-align:center; text-transform:normal; })