Megjelenés előtti értékelés § Tillie Cole: Ezer csók
június 05, 2018
Egy csók egy pillanat. De ezer csók élethosszig kitart. Van egy fiú. És van egy lány. A szerelem egy pillanat alatt szövődik köztük, de egy évtized, míg kibontakozik. Ezt a szerelmet nem képes felbontani sem a távolság, sem az idő. Ez a szerelem örökké tart. Legalábbis ők így hiszik. Amikor a tizenhét éves Rune Kristiansen visszatér szülőhazájából, Norvégiából az álmos georgiai kisvárosba, Blossom Grove-ba, ahol még gyerekkorában összebarátkozott Poppy Litchfielddel, a fiút egyetlen gondolat gyötri: a lány, aki lelki társa, aki megígérte, hogy hűségesen megvárja, amíg ő visszatér, vajon miért szakított vele mégis szó nélkül? Rune szíve két éve összetört, amikor Poppy megnémult. Mire Rune megtudja, mi az igazság, rájön, hogy a legnagyobb szívfájdalom csak ezután éri majd… ↓↓
Még olvasás előtt egyáltalán nem tudtam, hogy milyen érzelmeket fog belőlem kiváltani ez a könyv. Nem szokásom romantikus regényeket kézbe venni (vagy ha igen, akkor is csak klasszikust), és bevallom őszintén, féltem, hogy klisék sorozata fogja elárasztani a történetet. Így befejezve a regényt, abszolút vegyes gondolatok kavarognak a fejemben. A pozitívumok mellett helyet kaptak a negatívumok is, de amint a bejegyzést majd olvassátok, biztos nektek is fel fog tűnni, hogy a dicséretek ellensúlyozzák majd csalódásaimat.
Két főszereplőnk, Poppy és Rune, már gyermekkoruk óta legjobb barátok, és ahogy haladunk előre az életükben, ez a barátság még jobban megerősödik, szerelemmé alakul kettejük kapcsolata. Poppy olyan lány, aki az élet napos oldalát nézi, törekszik arra, hogy a vesztes helyzetekből is nyertesen, életvidáman jöjjön ki. Rune az a norvég fiú, aki visszahúzódó, nehezen fejezi ki gondolatait és nyílik meg mások, még szerettei előtt is. Viszont ezeket, az elsőre nem túl biztatónak hangzó tulajdonságokat kiegészíti személyiségének az a darabja, amely az emberek többségéből ma már kiveszett: bármit megtenne szeretett családjáért, barátaiért, szerelméért semmit ne áldozna fel, a hűségét legfőképpen nem.
A két jellem látszólag teljesen különbözik, de biztosan hallottátok már azt a mondást, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Eddig a könyvig nem nagyon hittem ebben a gondolatban, tapasztalataim szerint egy idő után csak szenvedés és elkeseredettség váltja fel azt az addig boldog kapcsolatot, amely erre alapszik. De az tetszett az egyik legjobban ebben az olvasmányban, hogy Poppy és Rune vitáit, súrlódásait nem célja eltitkolnia az írónőnek. Egy szeretetteljes és erős kötelékhez ezek ugyanúgy hozzá tartoznak. Viszont nehéz helyzetekben egymásnak lelki támaszai, abban erősíti meg az egyik fél a másikat, amiben a gyengesége rejlik. És szerintem ez az egyik legfontosabb dolog, ezért örülök, hogy Tillie Cole ezt szintén lényegesnek tartotta.
„Minden napom legjobb része az volt, amikor veled lehettem. Te voltál minden mosolyom oka és eredője.”
A fülszöveg egy nagy csattanót, váratlan fordulatot sejtet, amely az egész cselekmény dinamikáját adja. A legjobb döntés volt úgy megírni ezt a könyvet, hogy az olvasó nem tudja meg már a harmadik oldalon, mi is ez a hatalmas titkolnivalója Poppynak. Ugyanis szinte képtelen voltam a tetőpontig letenni a regényt, minden egyes elejtett megjegyzésnél már összefüggéseket, lehetséges elméleteket gyártottam a fejemben, ráadásul az volt fantasztikus, hogy mikor kiderült a tragédia, utána sem hagyott el lelkesedésem. Azután már a szereplők sorsáért izgultam... Tillie Cole pár jelenetet megjelenített a múltból, de alapvetően nem részletezte ki a tíz-tizenegy év történéseit. A jelennek viszont majdnem pillanatát átélhettük, amely garantáltan megörvendezteti a romantikus történetek szerelmeseit.
Bár Poppy és Rune kapcsolatának virágzásán, kiteljesedésén van a hangsúly, a regény több fontos mondanivalót is feszeget. Egyrészt az élet, örömteli pillanatok megbecsüléséről, másrészt pedig a kapcsolataink helyreállításáról is szó esik. Több olvasmányélményemben is előkerült már az elsőnek felsorolt helyzetkép, úgyhogy az számomra nem mondott sok újdonságot, viszont a másodiknak megemlített téma igazán megrendített, de ugyanakkor mélyen elgondolkodtatott. Vajon a főszereplők kapcsolatukat képesek visszaállítani eredeti, boldog és felhőtlen állapotukba, annak ellenére, hogy több éven keresztül egy szót sem beszéltek egymással? Bár néha ez a könyv olyan volt, mint egy tündérmese, tele csillogással és tökéletességgel, többször is megmutatkozott a való élet arca, mint például az előbb felsorolt kérdés által. És hogy választ kapunk-e rá? Nos, senkinek nem kell lezáratlanságtól tartania, teljesen kerek és korrekt regényről van szó, amely minden (az élet rossz oldalával) felmerülő kétségeinket szétzavarja.
Bár Poppy és Rune kapcsolatának virágzásán, kiteljesedésén van a hangsúly, a regény több fontos mondanivalót is feszeget. Egyrészt az élet, örömteli pillanatok megbecsüléséről, másrészt pedig a kapcsolataink helyreállításáról is szó esik. Több olvasmányélményemben is előkerült már az elsőnek felsorolt helyzetkép, úgyhogy az számomra nem mondott sok újdonságot, viszont a másodiknak megemlített téma igazán megrendített, de ugyanakkor mélyen elgondolkodtatott. Vajon a főszereplők kapcsolatukat képesek visszaállítani eredeti, boldog és felhőtlen állapotukba, annak ellenére, hogy több éven keresztül egy szót sem beszéltek egymással? Bár néha ez a könyv olyan volt, mint egy tündérmese, tele csillogással és tökéletességgel, többször is megmutatkozott a való élet arca, mint például az előbb felsorolt kérdés által. És hogy választ kapunk-e rá? Nos, senkinek nem kell lezáratlanságtól tartania, teljesen kerek és korrekt regényről van szó, amely minden (az élet rossz oldalával) felmerülő kétségeinket szétzavarja.
„Szavakkal és tettekkel megtanítottad, hogy az életnek nem feltétlenül muszáj mindig komolynak lennie. Hogy az életet élni kell. Hogy az élet nagy kaland, amit jól és teljesen kell élni.”
Nem szokásom azt mondani egy könyvre, hogy a kedvencem lett, mikor érzem, hogy lehetett volna jobb is. Valahogyan most is így állok ezzel a történettel. Rengeteg értéket tartalmaz, mesél el nekünk, az írónő stílusára sem lehet panaszom, de néha túlzásnak éreztem az egészet... Számomra sok volt a romantikától csöpögő pillanat, a rengeteg szerelmes csók és a boldogság örömteli mámora. Vagyis kliséktől nem volt mentes, de valljuk be, nem könnyű ma már olyan romantikus regényt alkotni, amely ne épülne egy kaptafára, hiszen rengetegen próbálnak szerencsét ebben a műfajban. De persze az is lehetséges, hogy csak én magam nem voltam hozzászokva az ilyen típusú alkotásokhoz, ahogyan már a bejegyzés elején is említettem, kerülni szoktam a young adult/new adult kategóriát, főleg amelyekben túltengenek az érzelmek.
Az epilógus volt a kedvenc részem, nagy kár lett volna, ha az írónő ragaszkodik eredeti szándékához, és kiveszi a könyvéből. Meseszép lezárás volt, a rajongók garantáltan mosolyogni fognak a gyönyörűségtől, meghatottságtól és örömtől. Azt is jó ötletnek találtam, hogy Tillie Cole megmutatta nekünk az írás folyamatában hallgatott lejátszási listáját, amely rengeteg zeneszámot tartalmazott. Így aki át szeretné élni újra a regény legszebb és legfájdalmasabb pillanatait, az a zenén keresztül megteheti.
Az Ezer csók maga az érzelmi hullámvasutak királynője, aki kedveli az édes-keserű történeteket, annak kitűnő választás, egy világot képes megrengetni, ha vevő vagy rá.
Hálásan köszönöm a Twister Media kiadónak a bizalmat, hogy egyike lehettem annak a tíz bloggernek, aki megkapta az előolvasási lehetőséget, nagyon megtisztelve érzem magam! A könyv június 12-én jelenik meg, de ezen a linken elő tudjátok rendelni -20% kedvezménnyel!
A cselekmény: 80%
A karakterek: 95%
A szókincs: 95%
A borító: 100%
Összesen: 92.5%
.png)
0 megjegyzés