Egy könyv az abortuszról § Jodi Picoult: Életszikra
november 28, 2018
Rengeteg olyan aktuális téma van, amelyekről az írók nem nagyon mernek könyvet írni, hiszen ezek hihetetlenül megosztóak, nem valószínű, hogy a köteteket egyformán fogja minden olvasó szeretni. Az meg talán még elkeserítőbb, hogy kevesebb az olyan blogger, aki szívesen alkotna véleményt ezekről a könyvekről, hiszen gondoljunk csak bele, ők is rettenetesen nehéz helyzetben vannak: a mai világban negatív véleményt megfogalmazni egy olyan történetről, amely egy felkapott és közkedvelt kérdést jár körül, szinte maga az öngyilkosság. De én azt hiszem, a hitelesség megőrzése mindennél fontosabb, rosszul érezném magam, ha nem mondhatnám el az őszinte véleményemet. A rövidke bevezetőmből biztosan rájöttetek, hogy ez a bejegyzés nem egy pozitív könyvélményről fog szólni, sajnos csalódnom kellett a legújabb Jodi Picoult regényben, amely az abortuszt teszi a középpontba. De még mielőtt elkezdenétek olvasni az értékelésemet, szeretném már a legelején leszögezni a félreértések elkerülése végett, hogy az alább olvasható rész kizárólag a könyvről(!!), nem pedig magáról az abortuszról alkotott véleményem tükrözi. Nem szeretném leírni a személyes gondolataimat, mert a blogom elsősorban a regényekről szól, ahhoz meg végképp nem lenne energiám, hogy a kiforgatott szavaim ellen kelljen harcolnom... Úgyhogy egy hosszú-hosszú „olvasási útmutató” után lássuk is az értékelést.
Alapvetően úgy kezdtem hozzá a könyvhöz, hogy nem foglaltam állást. Persze az érzéseinket nem lehet teljes egészében semlegesíteni, de erre a kis időre abszolút kizártam meggyőződésemet, tiszta lappal nyitottam, ami azért is volt nagyon hasznos, mert így rengeteg mindent felfedezhettem a történettel kapcsolatban, amit elfogultként nem lehetett volna. Amennyire én próbáltam olvasás alatt független maradni, pont annyira akart az írónő rábeszélni meglátásaira. Ami szerintem egyáltalán nem baj, hiszen minden joga megvan a véleményalkotáshoz. Viszont úgy gondolom, ha egy vitára sarkalló témát boncolgatunk, akkor érdemes lenne mindkét oldalt hitelesen és egyenlően bemutatni, mert különben ezek pont abba az irányba terelik a könyvet, amelyet Picoult egyértelműen el akart kerülni. Ebben a kötetben abszolút érvényesült ez a szituáció, és ki kell mondanom, de igazságtalan és esélyegyenlőtlen módon, holott az utószóban ez áll: „Ha egymás becsmérlése helyett nyíltan és őszintén beszélgetnénk, talán nem az ellenséget, hanem a tökéletlen földi halandót látnánk a másikban.” Ezt megcáfolva viszont, az, hogy az abortuszt ellenzők táborát mind őrült, bigott keresztényekből építette fel, akiknek személyiségét ha akarja se tudja megkedvelni az olvasó, övön aluli ütés volt. Mert tényleg ilyenek lennének valójában? Nincs köztük egyetlen „normális” személy, csak szavakkal vagdalkozó és fröcsögő tüntetők? És ezzel nem sértette meg véletlenül azokat a keresztényeket, akik nem így viselkednek? De az a legfurcsább számomra, hogy az írónő sem ezt gondolja valójában, hiszen az utószóban azt is leírta, hogy kutatómunkája során beszélgetett pár abortuszellenes aktivistával, akik (pontosan idézem): „Nem voltak vallási fanatikusok. Hétköznapi férfiak és nők, akiknek élveztem a társaságát, és akikről tudtam, hogy saját meggyőződésüket mondják. Elborzasztotta őket az erőszak, amellyel abortusz címen megsemmisítenek egy életet. Azt mondták, egyáltalán nem volt céljuk megakadályozni a nők önrendelkezési szabadságát, vagy megmondani bárkinek, hogy mit csináljon a testével.” Tehát ha összehasonlítjuk az aktivisták könyvben való ábrázolását és ezt az idézetet, akkor nem véletlen érezhetjük azt, hogy kemény ellentmondás van a dologban.
„Ennyit jelent az emberi lét, gondolta. Sebhelyeket rajzol életünk festővásznára a sors.”
Alapvetően úgy kezdtem hozzá a könyvhöz, hogy nem foglaltam állást. Persze az érzéseinket nem lehet teljes egészében semlegesíteni, de erre a kis időre abszolút kizártam meggyőződésemet, tiszta lappal nyitottam, ami azért is volt nagyon hasznos, mert így rengeteg mindent felfedezhettem a történettel kapcsolatban, amit elfogultként nem lehetett volna. Amennyire én próbáltam olvasás alatt független maradni, pont annyira akart az írónő rábeszélni meglátásaira. Ami szerintem egyáltalán nem baj, hiszen minden joga megvan a véleményalkotáshoz. Viszont úgy gondolom, ha egy vitára sarkalló témát boncolgatunk, akkor érdemes lenne mindkét oldalt hitelesen és egyenlően bemutatni, mert különben ezek pont abba az irányba terelik a könyvet, amelyet Picoult egyértelműen el akart kerülni. Ebben a kötetben abszolút érvényesült ez a szituáció, és ki kell mondanom, de igazságtalan és esélyegyenlőtlen módon, holott az utószóban ez áll: „Ha egymás becsmérlése helyett nyíltan és őszintén beszélgetnénk, talán nem az ellenséget, hanem a tökéletlen földi halandót látnánk a másikban.” Ezt megcáfolva viszont, az, hogy az abortuszt ellenzők táborát mind őrült, bigott keresztényekből építette fel, akiknek személyiségét ha akarja se tudja megkedvelni az olvasó, övön aluli ütés volt. Mert tényleg ilyenek lennének valójában? Nincs köztük egyetlen „normális” személy, csak szavakkal vagdalkozó és fröcsögő tüntetők? És ezzel nem sértette meg véletlenül azokat a keresztényeket, akik nem így viselkednek? De az a legfurcsább számomra, hogy az írónő sem ezt gondolja valójában, hiszen az utószóban azt is leírta, hogy kutatómunkája során beszélgetett pár abortuszellenes aktivistával, akik (pontosan idézem): „Nem voltak vallási fanatikusok. Hétköznapi férfiak és nők, akiknek élveztem a társaságát, és akikről tudtam, hogy saját meggyőződésüket mondják. Elborzasztotta őket az erőszak, amellyel abortusz címen megsemmisítenek egy életet. Azt mondták, egyáltalán nem volt céljuk megakadályozni a nők önrendelkezési szabadságát, vagy megmondani bárkinek, hogy mit csináljon a testével.” Tehát ha összehasonlítjuk az aktivisták könyvben való ábrázolását és ezt az idézetet, akkor nem véletlen érezhetjük azt, hogy kemény ellentmondás van a dologban.
„Néha nem is tűnik fel, mennyire erős a szeretet, csak akkor, amikor érezhető a hiánya. Néha észre sem vesszük a szeretetet, mert az megváltoztat, átformál, de olyan lassan, hogy szinte fel sem tűnik.”
Nemcsak az abortuszra jelentkező nők, de az aktivisták karaktere sem volt számomra túl élethű. Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre több mindent megtudhattam a szereplők múltjáról, amelyek igazán különbözőek voltak, de nem nagyon láttam, hogy azok megfelelő indokok lettek volna jövőbeli cselekedeteikhez. Valahogy ezek a kirakós darabkák nem voltak összeilleszthetőek, logikátlanul viselkedtek annak ellenére, amit régebben megtapasztaltak a saját bőrükön. Egyedül Joy-t, az egyik műtétre várót sikerült megkedvelnem, úgy éreztem, hogy ő képezte az összekötést a regény és a realitás között. Úgy viselkedett, ami a nők többségét jellemzi az ilyen helyzetekben, abszolút valós képet adott erről az egész szituációról.
És hogy ne csak a negatív gondolataimat írjam le, szeretnék egy párbeszédről szót ejteni, ami az utolsó oldalakon olvasható, és az volt a történet csúcspontja. Egy abortuszt végző orvos és egy aktivista beszélgetett, abszolút kulturált és nyugodt hangvételen, közelebb kerültek egymáshoz azáltal, hogy meghallgatták és elgondolkodtak a másik álláspontján. Szerintem ez képviselte azt, amit az írónő is szeretett volna közvetíteni az Életszikrával: mindkét tábor „emberből van”, talán az érveik egymásnak feszülnek, de azok ugyanúgy igaz értékeket képviselnek, a két tábor pedig csak úgy értheti meg és fogadhatja el egymást, ha tiszteletet tanúsítanak az ellenérvek felé.
A legjobb barátnőm közvetlenül utánam elolvasta a könyvet, ugyanaz volt a benyomása, mint nekem: borzasztóan zavarta, hogy a történet visszafelé halad az időben. Ez csak akkor jó megoldás, ha már magabiztosan párosítani tudjuk a karaktereket neveikkel, cselekedeteikkel, mert különben hatalmas káosz lesz az agyban. Nagyon kellett koncentrálni, hogy a megfelelő személyhez a megfelelő múltat és jelent párosítsam, ugyanis a regénynek (ahogy azt már a tapasztaltabb Jodi Picoult-olvasók megszokhatták), rengeteg szereplője volt. A közepe felé persze bele lehet jönni a dologba, de a könyv első fele ugyanúgy homályos marad. Tehát a lineáris történetvezetés jobb választás lett volna, de tényleg ez legyen a legkisebb problémám, ettől még élvezetes lenne a cselekmény (ha az nem felelne meg a fent leírtaknak).
Kétségtelen, hogy nem ez lett a blog történetének legörömteljesebb értékelése, de fontosnak tartom az őszinte véleményem leírását az olvasóim, de legfőképpen önmagam miatt.
Hálásan köszönöm az Athenaeum kiadónak a recenziós példányt, a könyvet itt tudjátok megrendelni -20% kedvezménnyel.
A borító: 100%
A cselekmény: 47%
A karakterek: 60%
A szókincs: 95%
Összesen: 75.5%
A cselekmény: 47%
A karakterek: 60%
A szókincs: 95%
Összesen: 75.5%
.png)
0 megjegyzés