A könyv, amely még saját alkotója felett is hatalommal bírt § Szabó Magda: Az őz
június 29, 2019
Mi jellemzi azt a kötetet, amely besorolható a „jó könyvek” csoportjába? Ahány olvasó, annyiféle definíció és jellemző létezik erre a kategóriára. Ha feltennénk ezt a kérdést egy könyvmolynak, szerintem kapásból két-három elemmel is ki tudná egészíteni a jó könyvek csoportjának megkülönböztető jegyeit.
Nekem az egyik érvem biztosan az lenne, hogy egy fantasztikus olvasmány segít feldolgozni, megérteni a való világ brutalitását. Azzal, hogy végigkövethetnek az olvasók olyan szituációkat, amelyek elől menekülnek, vagy esetleg benne élnek, segít nekik ezeket elfogadni, feldolgozni, vagy javítani helyzetükön. Nem véletlenül szerveztek meg könyvterápiás beszélgetéseket, szerintem majdnem minden elhivatott könyvmoly tisztában van azzal, hogy egyes könyvek igenis rendelkeznek gyógyító erővel. Nos, számomra Az őz című kötet is ehhez hasonló szerepet töltött be, de erre csak akkor döbbentem rá igazán, mikor az utolsó oldalaknál tartottam. Szabó Magda érzékeny pontossággal tapintott rá egy olyan társadalmi problémára, amely nemcsak 50-60 évvel ezelőtt volt jellemző a közéletben, hanem még ma is jelen van mindennapjainkban, szinte ugyanabban a formában.
Az első pár fejezetnél lassan kezdett el számomra kibontakozni a kép: az érzelmeket egyszerűnek, letisztultnak hittem, a tettek mögött megbúvó indíttatásokat pedig egyértelműnek. De ahogy haladtam előre a cselekményben, rájöttem, hogy egy sokkal összetettebb szituációval állok szemben, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Olyan érzésem volt, mintha egy hihetetlenül aprólékos festménynek egy kis részletét elemezném ki, de ahogy egyre jobban távolodok a képtől, úgy tisztul ki a „mondanivaló”, a történet, amelyet az alkotás kíván az olvasók számára közvetíteni. Ezt az érzést felerősítette a fragmentált, mozaikszerű szövegalkotás is. Mintha egy tudatfolyamszerű regényt tartottam volna kezemben: az események a lineáris időkezeléstől eltávolodva bontakoztak ki, egymáshoz kapcsolódva egy-egy lényegtelennek tűnő momentummal, tárggyal. Ennek persze az lett a következménye, hogy a kézzel fogható valóság, az idő, tér mind csak másodlagos szerepet kapott, sokkal nagyobb hangsúly került a pszichés folyamatokra, a történet színtere a lélek, a főszereplőnek, Encsy Eszternek lelke lett.
„Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle.” - Szabó Magda (vallomás Az őz című kötetéről)
Aki már esetleg olvasta a könyvet, az biztosan emlékszik arra, hogy Encsy Eszter élete közel sem volt fenékig tejfel. Gyermekkorában, felnőttkorában is rengeteg megpróbáltatás érte, az érzelmi biztonság számára ismeretlen fogalom volt. Szerintem nagyon jól tette az írónő, hogy a kezdetektől megismerhettük a főszereplőt, így az is nyilvánvalóvá válhat számunkra, miért lett olyan a jelleme a későbbiekben, amilyen. Legelőször az Eszterhez fűződő viszonyomat a megértés szóval tudtam volna a legjobban kifejezni. Átéreztem, hogy miért viselkedik úgy az emberekkel, legfőképpen a másik főszereplővel, Angélával. Angéla teljes mértékben Eszter ellentétét alkotta, nemcsak személyiségben, de családi háttérben is. A két karakter között nem lehetett közös jellemzőket találni, ég és föld, tűz és víz voltak egymásnak. De vajon a hatalmas különbségek, és az összefonódó, de eltérő múlt indokolttá tette Eszter kegyetlen viselkedését Angéla felé? Ahogy haladtam előre a történetben, ez a kérdés zakatolt a fejemben, megkérdőjeleztem a cselekmény elején kialakult szimpátiámat, ami fokozatosan átalakult megbotránkozássá, majd a végén szánalommá, de közel sem egyetértő sajnálattá. Viszont az előbb feltett kérdés mellé egy másik dilemma is társult, amely szintén megállás nélkül ott motoszkált bennem: Eszter száz százalékig felelőssé tehető tetteiért, vagy valójában mi, az őt körülvevő társadalom, formáltuk ilyenné? És ez vajon enyhítő körülményként szolgál-e számára, emiatt felmenthető a cselekedetei alól?
Gondolom erre is, mi olvasók, eltérő válaszokat adhatunk, én viszont úgy gondolom, hogy mindenki elsősorban a saját tetteiért felelős. Nem menthetjük fel magunkat / mást azzal, ha indokokat keresünk a kegyetlen viselkedés jogosságára, főleg akkor, ha egy bizonyos személy (jelen esetben Eszter) úgy akar igazságot szolgáltatni, sőt, inkább bosszút állni az őt ért sérelmeken, hogy keserűségét egy olyan emberen tölti ki, akinek semmi köze az életének történéseihez. Szabó Magda mesterien alakította ki Eszter karakterét, nagyszerű tanulmányt lehetne írni tetteiről, személyiségéről. Az csak még jobban fokozta a hatást, hogy az írónő az előbb felsorolt jellemzőket, kérdéseket nem szemtől szembe tette fel nekünk: az olvasót is bevonta az alkotás folyamatába, az elhallgatott mondatokat, gondolatokat a mi feladatunk volt „kitölteni”, így az ember akarva, akaratlanul is ezeken fog gondolkozni az olvasás befejezte után is.
„Szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva, már készülődtek bennem a szavak.”
Érdekes abba belegondolnunk, hogy a színészet, mint munka, sem volt véletlen választás Eszter számára. Sosem fedte fel valódi arcát, egy olyan szereplőt sem tudnék említeni a műből, aki megláthatta volna a lány igaz énjét. Ez talán kegyetlenebb a nyílt játszmánál: a körülötte élő emberek mind félreismerték őt, valódi céljai csak akkor derültek ki, miután hatalmas és javíthatatlan károkat okozott.
Vajon mi volt az írónő célja Eszter karakterének bemutatásával? Szerintem pont az, hogy az előbb felsorolt kérdéseket, illetve azokhoz hasonlóakat feltegyünk magunkban. Érdekes, de sosem olvastam még ehhez hasonló regényt: az érzelmeim oldalról oldalra megváltoztak, mintha hullámvasúton ültem volna. A végső tanulság nem szájbarágós, nekünk kell azt megfogalmazni, következtetéseket levonni a történetből. Bár ez volt az ötödik könyv, amelyet Szabó Magda munkái közül kerítettem sorra, Az őz című regényétől vált számomra Az Írónővé.
A cselekmény: 95%
A szereplők: 100%
A szókincs: 100%
A borító: - (Poket verzióban olvastam.)
Összesen: 98.33%
.png)
0 megjegyzés