Oldalak

2019. augusztus 2., péntek

A dióhéjba zárt kozmosz § Roy Jacobsen: A láthatatlanok

A sziget dióhéjba zárt kozmosz, ahol a csillagok a hó alatt, a fűben szunnyadnak. A szigetet nem lehet elhagyni. Időről időre mégis mindig megpróbálja valaki… Ingrid Barroy egész családja – az állatok, a legelők, a remények és az álmok – egy sziget foglya. Apja arról álmodozik, hogy rakpartot épít, ahol majd kiköthetnek a hajók, de a világhoz való közeledésnek ára van. Ingrid anyjának más tervei vannak – még több gyerek egy még kisebb szigeten… A szigetlakók élete kemény: a szemétben turkálva vagy a víz fenekére leengedett hálóból szerzik mindennapi betevőjüket. Így amikor Ingrid elég idős hozzá, elküldik a szárazföldre, hogy egy gazdag családnál szolgáljon. Norvégia is éppen nagy változásokon megy keresztül: az Ingridet fogadó modern világ szeszélyes, és sokszor kegyetlen. Váratlanul tragédia történik, és Ingridnek vissza kell mennie, hogy megvédje azt az otthont, amiről azt hitte, már maga mögött hagyta. ↓↓

Miért vesz az olvasó skandináv könyvet a kezébe? Esetleg szerelmese a minimalista stílusnak, a letisztultságnak, az európai emberek számára néha már idegennek és szokatlannak tűnő témaválasztásnak? Vagy vonzódik a krimik, thrillerek és vérfagyasztó történetek iránt, melyeknek köztudottan az északi írók a koronázatlan királyai? Rengeteg eltérő indokot fel tudnék még sorolni, de az az igazság, hogy amikor megakadt a szemem A láthatatlanokon, nálam egyik sem játszott közre. Szerettem volna egy vadregényes, érintetlen tájon barangolni, betekinteni a múlt századokban élő norvég család életébe, hétköznapjaikkal járó nehézségekbe, és elsősorban megtapasztalni azt, milyen érzés egy szigeten élni, ahol a szeszélyes és kiszámíthatatlan anyatermészet az uralkodó. Ezekre számítottam, amikor elolvastam a fülszöveget, de az az igazság, hogy ez a rövid, de tartalmilag annál tömörebb könyv egy kincsesláda tele valósággal, élettapasztalatokkal, ki nem mondott, ugyanakkor érzékelhető szavakkal, gondolatokkal, amelyek mind arra várnak, hogy elragadják magukkal az olvasót.
Egy konkrét szituáció, konkrét sziget és konkrét szereplők előtt állunk, mindennek megvan a neve, helye, szerepe. Viszont a könyvnek az az egyik legnagyobb pozitívuma, hogy maradandó értéket hordoz, amely legtöbbször bármelyik korban, élethelyzetben megállná a helyét. Olvasás közben végig ez a gondolat járt a fejemben, hiszen számos fejezetben olyan események történtek, amelyek bár más „köntösben” szerepeltek, nagy pontossággal felismertem, vagy esetleg tapasztaltam én is azokat felgyorsult világunkban. Így aki azért nem szeretne ezzel a kötettel megismerkedni, mert attól tart, hogy csupán egy száraz korrajzot, dokumentálást tart a kezében, az nagyon is téved... 

„Nincs semmi, ami úgy megfosztaná az embert az erejétől, mint amikor elkezdi megbánni az álmait.”

Visszatérve a bevezetőmhöz, ha egy skandináv történettel állunk szemben, akkor nem mehetünk el szó nélkül az írásmód, stílus mellett. Roy Jacobsen-től ez volt az első könyv, amit olvastam, így nem tudom összehasonlítani a fogalmazásmódját többi munkájával. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a véletlen műve lenne az, mennyire illeszkedik az írásmód a történet egyik legnagyobb motívumához, a hullámokhoz, hullámzáshoz. A mondatok többszörösen összetettek, a folyamatos, monoton ringatást tükrözik. Olvasásnál elmerültem az események sodrásában, szinte teljesen kizárva magam körül a valóságot. Szerintem a fordító munkája ebben az esetben elég összetett lehetett, hiszen figyelnie kellett arra, hogy ez az úgynevezett „hullámzás” a magyar fordításban is megjelenjen, arról nem is beszélve, milyen nehéz lehetett olyan szavakat kiválasztania, amelyek hűen tükrözik a minimalista stílust. Kutatómunkát is végeznie kellett, mert a mű bővelkedik olyan mindennapi tevékenységekben, különleges tárgyakban, amelyek a mai ember számára ismeretlenek, és legfeljebb egy múzeumban vagy szakkönyvben olvashatnak róluk leírást.
Ha a hullámokat „irodalmi” szempontból vizsgáljuk, akkor a tenger jelképezheti az élet folytonosságát, állandóságát, amelyet még egy-egy nagyobb viharral, váratlan fordulattal sem lehet megtörni. Ezzel a jelenséggel a szigeten élők / a szigetre költözők kivétel nélkül eggyé válnak, a mindennapi feladatokat és célokat egy-egy borzasztó eset sem rengeti meg. Ha ez mégis megtörtént, annak súlyos következményei voltak, amelyeket semmi esetre sem szeretnék elárulni... Annyi viszont mindenki számára világos (az előző mondatokból leszűrve), hogy egy eltérő viselkedés, magatartásváltozás nem illeszthető a sziget életformájához.
Talán ez a rengeteg iskolai műelemzésnek a hozadéka, de már nem tudok úgy olvasni egy regényt, verset, hogy ne keresnék megbúvó utalásokat, elrejtett szimbólumokat. Így az előbb részletezett hullámzást mindenképp szeretném kiegészíteni két fontos elemmel, amelyek abszolút többletjelentést biztosítanak a cselekmény számára, legalábbis az én, személyes meglátásom szerint. Ez a további két fontos elem pedig nem más, mint a csend és a sziget.
A csend (a tengerhez hasonlóan) szintén két formában nyilvánul meg, ez a két forma pedig szorosan összefonódik egymással. A ki nem mondott szavaknak kulcsfontosságú szerep jutott, amelyet az egész Barroy-család elsajátított. Ők a csenden keresztül képesek kifejezni egymás felé érzelmeiket, legbensőségesebb pillanataikat. Olyan szituációk is előfordultak amikor fontos kérdésekre ezt adták egymásnak válaszul. Visszagondolva ezekre a párbeszédekre, a szavaknak nem lett volna értelmük, és mi is, olvasók, sokkal jobban át tudtuk érezni egy-egy helyzet komolyságát, súlyosságát. Így ez az írásmódban szintén jelentkezett: a hosszú, részletes mondatokat a félbehagyott, hiányos párbeszédek követték.
A sziget: a család mikrovilága és az egész élet, a mi életünk is. Bár a szereplők mindennapjai rendhagyóak lennének a 21. században, a problémáik, érzelmeik talán ránk is jellemzőek. A kötet végéhez közeledve egyre jobban azt éreztem, hogy a sziget kitágul, egyetemessé válik.

„Egyszerre veszik észre. (…) Nagyon ritkán van effajta csönd. Az a különös, hogy ez egy szigeten történik. Egy szigeten mélyebb ez a csönd, mint az, ami váratlanul telepszik egy erdőre. (…) De a csönd egy szigeten semmi. Senki nem beszél róla, senki nem emlékszik rá és nem nevezi meg, bármennyire megérinti is. Egy, csak egy felparázsló pillanat, amikor belelátnak a halálba, noha még élnek.”

Értékelésem végéhez közeledve sajnálnám, ha nem térnék ki röviden a könyv felépítésére, hiszen az is építőeleme A láthatatlanok különleges atmoszférájának. Nagyon szerettem, hogy rövid fejezetekből áll, annyira rövidekből, hogy egy körülbelül 250 oldalas könyvben  ötvenkettőt találhatunk. Legelőször ezek a fejezetek nem függtek össze egymással, mindegyikük egy-egy pillanatképet rögzítettek a család életéből. Ahogy haladtam előre a történetben, kialakult köztük az először vékony, majd egyre erősebb kötelék, amely ezeket a részeket egy bizonyos (néha szerteágazó, de az alaphoz mindig visszatérő) úton vezette a végkifejlethez.
Egy igen rendhagyó történetként kapott helyett Roy Jacobsen könyve az eddigi olvasmányélményeim között, amely csak később, az olvasás előrehaladtával tárja fel igazán értékeit, úgy, mint egy kagylóba zárt igazgyöngy.

Hálásan köszönöm a recenziós példányt a Scolar kiadónak! A könyvet itt tudjátok megrendelni, most -35% kedvezménnyel!
A borító: 100%
A szókincs: 100%
A cselekmény: 75%
A karakterek: 95%
Összesen: 92.5%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

h3.post-title, .comments h4 { text-align:center; text-transform:normal; })