Oldalak

2017. augusztus 13., vasárnap

Egy klasszikus, amely nem nekem íródott § Slyvia Plath: Az üvegbúra

„Furcsa, ​fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett. ↓↓
Mostanában szeretek arról a listámról kézbe venni könyveket, amelyen a várólistás klasszikus regényeim vannak. Így történt, hogy az Üvegbúra felkerült a 2017-es olvasmánylistámra, noha egy részem érezte már az első oldalakon, hogy ez a történet nagyon nem nekem szól... De az az igazság, hogy nem hallgattam erre a kis hangra, mert annyi ember áradozott róla, hogy mennyire meg lehet érteni Esther, a főhősnő döntéseit. De azért le kell szögezni, hogy ez az olvasmány is elég megosztó, tehát nemcsak jó véleményeket lehet hallani róla. Sajnos most nekem is „ebbe a táborba” kell tartoznom, ugyanis nagyot csalódtam ebben a klasszikusban.
Viszont tisztában vagyok vele, hogy ez nem teljesen a könyvnek a hibája. Ez a történet, hogy előbb is említettem, egyértelműen nem a célközönségemnek íródott. Nem voltam, vagyok depressziós; és bár nem látok a jövőbe, igen alacsony annak a valószínűsége, hogy valaha is az leszek. Esther, még ha maga nem is veszi észre a viselkedésén az „árulkodó jeleket”, nem mondható egészségesnek. A regény címe nagyon találó: olyan, mintha egy üvegbúra alatt élne, vagyis rálát az egész világra, mások is látják Őt, de mégsem lehet sosem szabad. Már szinte fulladozik a bezártságtól, és attól, hogy senki nem veszi észre, még a közeli hozzátartozói sem, hogy mennyire szenved. Pedig aranyélete van: egy híres New York-i iskolában tanul, magazinokban jelennek meg róla képek és cikkek, drága eseményekre jár drága ruhákban, és még sorolhatnám... De mint tudjuk, a tökéletesség közel sem elég a boldog élet eléréséhez.

„Annak, aki ott él az üvegbura alatt bezárva, üresen, mint egy halott csecsemő, annak maga a világ a rossz álom.”

Nagyon sok minden miatt lehet valaki depressziós, viszont Esther esetében mégis van egy megérzésem. Szerintem az okozta a lánynál ezt az „üvegbúra-bezártságot”, hogy nem volt olyan dolog, hobbi, amelyben rátalált volna saját önmagára és a boldogságára, ebből kifolyólag pedig nem tudta eldönteni, hogy a későbbiekben mivel foglalkozzon. Ez így elsőre furcsának és jelentéktelen hangzik, de higgyétek el, nagyon sokat számít az, vagy legalábbis a későbbiekben nagy szerepet kap majd, ha nem találod meg „életed hivatását”. Rengeteg ilyen embert ismerek, és biztos vagyok benne, hogy mindenkinek az ismertségi körében van ilyen eset...

A barátnőm nagyon jól megfogalmazta az értékelésében, hogy olyan érzés volt olvasni ezt a regényt, mintha egy magánéletben leskelődnénk. Egy-két helyen „kínos” volt, ugyanis valakinek az öngyilkossági kísérletei igen diszkrétnek számítanak. Egyébként nekem ez az egész könyv olyan naplószerű volt, vagyis az írónő minden kis apróságot megemlített, még olyan eseményeket is, amelyek nem sokat számítanak a végkifejlet szempontjából. Végül is Slyvia Plath magáról mintázta a főhősnőt és az egész történetet, vagy legalábbis szerves részét.
A lezárással sem vagyok teljesen kibékülve, noha teljesen máshogy végződött, mint ahogy azt gondolnánk. Mintha az írónő hirtelen megunta volna az írást, és csak simán befejezte volna az épp elkezdett mondatát, viszont ezzel bizonytalanságban hagyta az olvasókat. Tudom, hogy nem minden történetnek kell egy kerek utolsó fejezet, de ennél a regénynél szerintem nagy szükség lett volna rá. Először azt hittem, hogy kitépte valaki az oldalakat a végéről, de aztán rájöttem, hogy nem így van... Szóval ezek lettek volna a tapasztalataim az Üvegbúrával kapcsolatosan. Nem szeretném azt mondani, hogy semmiképp se olvasd el, mert lehet, hogy Te meg fogod találni a történetben az igazi mondanivalót.
A borító: 80%
A cselekmény: 65%
A karakterek: 65%
A szókincs: 100%
Összesen: 77.5%

2 megjegyzés:

  1. Tíz éve került a kezembe ez a könyv, egy kedves ismerősömtől kaptam, azt mondta, nagyon jó, olvassam el. Nem bírtam végigolvasni, valahol az első harmadában befejeztem.
    Kíváncsi lennék, hogy most tíz év elteltével mit gondolnék róla. De annyi jó könyv van, nehezen adok még egy esélyt egy olyan könyvnek, amiben már egyszer csalódtam. Bea

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, nem egy életvidám olvasmányról van szó, elég nehéz megérteni Esther (illetve az írónő) döntéseit, tetteit... Talán amiatt, mert annyival komolyabb problémákkal küzdenek az emberek nap, mint nap, hogy nehéz elfogadni a lány érveit a halál mellett.
      Érdekes lenne, ha leírnád a tíz évvel ezelőtti és mostani gondolataidat erről a könyvről, bár jó sok kitartás és türelem kéne az újraolvasáshoz. :/

      Törlés

h3.post-title, .comments h4 { text-align:center; text-transform:normal; })