Az elengedés jelentősége északi mesébe csomagolva § Eowyn Ivey: A hóleány

december 20, 2017

A ​telepes Jack és Mabel kemény munkával és szigorú beosztással nyugalmas életet teremtett magának az 1920-as évek Alaszkájának vad vidékén. És még mindig nagyon vágynak egy gyermekre, pedig erre már semmi esélyük. Ez sem csökkentheti azonban az egymás iránt érzett erős szeretetüket, és amikor leesik az első hó abban az évben, pillanatnyi ötlettől vezérelve, játékból építenek egy hógyermeket. A hókislány másnap reggelre eltűnik – de apró lábnyomok maradnak utána a hóban. A rá következő hetekben mindketten látni vélnek egy szőke kislányt az erdőben, de még egymásnak sem merik elmondani, attól félve, hogy csak rég eltemetett reményeik csalják meg őket. Aztán a kislány, aki Fainának nevezi magát, megjelenik a küszöbükön. Kicsi és törékeny, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő: egy vörösróka társaságában vadászik, hóvihar támad a nyomában, és titokzatos módon sikerül életben maradnia a kegyetlen alaszkai vidéken. Miközben Jack és Mabel próbálja megérteni Fainát, úgy megszeretik, mintha a saját gyermekük lenne. De ezen a gyönyörű, vad helyen a dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak, és amit végül megtudnak Faináról, az valamennyiüket megváltoztatja. Eowyn Ivey elbűvölő, hipnotikus hatású első regényének hőse egy házaspár, mely annyira vágyik gyermekre, hogy a képzeletük erejével világra hozzák. E könyv oly káprázatos, akár a behavazott alaszkai táj, ahol játszódik, s imaginárius hatalmával elragadja az olvasót egy távoli, mégis ismerősnek tűnő helyre, egy mesevilágba, amely egyszerre kivételesen egyedi és egyetemes. ↓↓

Már több éve kerülgetem ezt a könyvet, eddig mindig csak beleolvasgattam, nézegettem a csodaszép borítóját. Idén karácsonykor viszont nem szerettem volna kihagyni a sorból, Anyukám is nagyon ajánlotta, hogy tegyek vele egy próbát, ugyanis neki ez az egyik kedvenc regénye. Úgyhogy nekikezdtem, és nagy meglepetésemre rengeteg érzelem kavargott bennem, mikor az utolsó lapokhoz értem.
A könyv alapvetően egy mesét dolgoz fel, amelyet mi magyarok talán nem annyira ismerünk, de az északi népcsoportok, országok előszeretettel mesélik egymásnak többfajta verzióban. A Hóleány egy igen érdekes, és egyáltalán nem megszokott helyen és időben játszódik: az 1920-as évek Alaszkájában. Az írónő jól tette, hogy ilyen körülményekbe „csomagolta” a történetet, ugyanis az alaszkai világ rengeteg bámulatos és hihetetlen dologgal rendelkezik, amelyek bemutatását nagy élvezettel olvastam. Ehhez a felejthetetlen könyvélményhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy az írónő nagy mestere a leírásoknak, kifejezéseknek, gyönyörűen sikerült az érzelmek színes skáláját megjelenítenie.

„Öregségemre beláttam, hogy az élet sokszor fantasztikusabb és rettenetesebb, mint azok a történetek, amelyekben gyerekként hittünk, és talán nincs is abban semmi rossz, ha varázslatot vélünk látni a fák között.”

Bevallom őszintén, mikor a regény feléhez-háromnegyedéhez jutottam, kételkedtem abban, hogy elnyeri majd a tetszésemet ez a történet. Úgy éreztem, hogy nagyrészt arra fókuszált az írónő, milyen érzés, ha egy házaspárnak nem lehet gyermeke, holott nagyon szeretnének. Az én tizenhat éves korommal igen távol állok még ettől a dologtól, nem tudtam átérezni a főszereplők szenvedését. De amikor a végéhez értem, akkor világosodtam meg, hogy én teljesen félreértelmeztem ezt a könyvet. Nem a gyermekvállalásra akarta az írónő a hangsúlyt helyezni (véleményem szerint), hanem arra, hogyha valakinek el kell mennie, akkor engednünk kell a távozást. Ebből a mondatomból már le lehet szűrni, hogy nem egy boldog befejezésről van szó, de néha előfordul olyan, hogy a happy end egyáltalán nem állná meg a helyét. Itt is ugyanez volt a helyzet, bár nagyon sajnáltam egy-két szereplőt, legbelül éreztem, hogy ennek így kell lennie, hiszen csak így érthetjük meg a könyv mondanivalóját.

„Minden ragyogott és éles kontúrokkal látszott, mintha még új volna a világ, mintha csak most kelt volna ki egy jégtojásból. A fűzfaágakon csipkésen ült a dér, a vízesés aláhulltában fagyott meg és a hómezőt vagy száz vadállat – vöröshátú pockok, prérifarkasok és rókák, vastag lábú hiúzok, jávorszarvasok és táncoló szarkák – nyomai mintázták.”

Tökéletes választás ez a regény egy hideg téli estékre. Bár a cselekmény több évet ölel fel, mégis a téli hónapokon van a hangsúly. A történetből kiderül, hogy miért is van ez, ennek a részletnek fontos a szerepe. Alapvetően ne egy izgalmas, fordulatokkal teli könyvre számítsatok, ugyanis ennek a kötetnek az erőssége a leírásokban, vad alaszkai vidék bemutatásában, és a szereplők jellemének megismerésében rejlik. Ez egy tipikusan olyan olvasmány, amelynek szavait, mondatait „ízlelgetni” kell, de ez azt is jelenti, hogy lassabban lehet haladni az olvasással.
Nem bántam meg, hogy sort kerítettem rá, bár nem lett a kedvencem, sokat tanultam belőle, igazán „lélekfrissítő” és elgondolkodtató volt. Ha valaki esetleg hasonló cipőben járna, mint én (csak halogatná, kerülgetné hosszabb ideje az olvasást), annak nagyon szívesen ajánlanám, kezdje el minden gátlás és félelem nélkül. Egy elsőkönyves íróhoz képest ez egy tökéletes alkotás.
A cselekmény: 70%
A borító: 100%
A szókincs: 100%
A szereplők: 100%
Összesen: 92.5%

You Might Also Like

0 megjegyzés

Legolvasottabb bejegyzések

A blog rendszeres olvasói

Facebook oldal