Mindig a sárgaköves úton § Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia
április 30, 2016
Én nem kértem ezt. Nem akartam hős lenni. De amikor az egész életedet – veled együtt – elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, amerre visz, nem igaz? Persze hogy olvastam a könyveket. Láttam a filmeket. Ismerem a dalt a szivárványról és a boldogság kék kismadarairól. De azt sosem hittem volna, hogy Ózfölde ilyen. Az a hely, ahol a jó boszorkányban nem lehet megbízni, a gonosz boszorkányokról kiderülhet, hogy ők a jók és a szárnyas majmokat kivégezhetik lázadásért. A sárga téglás út még megvan – de már az sem a régi. Mi történt itt? Dorothy történt. Azt mondják, sikerült visszatérnie Ózföldére. Magához ragadta a hatalmat és a hatalom a fejébe szállt. És már senki nincs biztonságban. Amy Gumm vagyok – egy másik lány Kansasből. Beléptem a Gonoszok Forradalmi Rendjébe. Kiképeztek a harcra. És küldetésem van: eltávolítani a Bádog Favágó szívét. Ellopni a Madárijesztő agyát. Elvenni az Oroszlán bátorságát. Dorothynak pedig meg kell halnia.
Az átdolgozott történetektől mindig is tartottam egy kicsit. Nekem az a benyomásom, hogy az emberek azért nyúlnak "kult-könyvekhez", mert nem szeretnének egy újabb világot megalkotni (amit elismerek, nem kis munka), vagy csak nincs jobb ötletük, és így fel tudják kelteni az olvasóközönség figyelmét. Sajnos ez a sejtésem beigazolódott ennél a regénynél is, engem nem nagyon tudott lekötni az új kansasi lány, Amy Gumm esete. Az alapötlet nem lett volna olyan rossz, a kivitelezést tartottam satnyának.
Engem az idegesített a legjobban, hogy az író nem nagyon tartotta meg az régi szereplőket, hanem főleg újakat rakott a helyükre. Az még rendben van, hogy átdolgoz egy történetet valaki, ugyanazokkal a szereplőkkel, csak beleszövi a saját gondolatait, fantáziáját. Azt már viszont egy kicsit soknak tartom, hogy az "eredeti gárdát" eltávolítsák. Nekem ez teljesen olyan érzés volt, mintha csak Ózföldének a világára lett volna szüksége, illetve Smaragdvárosra, a sárgkaköves útra, és még sorolhatnám...
A szereplők karakterén nem tudtam kiigazodni, a főszereplő mélyebb érzéseit sem ismertem meg igazán. Annyiban voltam csak biztos, hogy kiszakadt végre Amy az unalmas mindennapjaiból, és egy kicsit távol maradt az anyjától, mivel nem volt annyira jó köztük a viszony. Ő sem tudta eldönteni, hogy kicsoda is valójában, így nem tudtam vele együtt érezni, illetve azonosulni.
A kedvenc szereplőm a szárnyas majom, Ollie volt. A bátorságát, kitartását és hűségét mind bizonyította, nem hagyta cserben a barátait és családtagjait.
Talán a legnagyobb hiba, ami felróható az írónak az, hogy nem adott át semmi tanulságot, erkölcsi dolgot a története. Vannak azok a könyvek, amik az életről filozofálnak, és vannak azok, amiket a tengerparton olvasunk ki egy délután alatt, ezek általában a tipikus csajos könyvek. Ezt a regényt egyik kategóriába sem tudnám besorolni. Az biztos, hogy nem egy életműről van szó, viszont nem romantikus ponyvaregény. Danielle Paige érzékeltetni próbálta a jó és a rossz közötti különbséget, megmutatta, hogy milyen emberré tesz minket a hatalom. Viszont ennél többet nem nagyon tudtam kihámozni a könyvből...
Az az igazság, hogy ráadásul még a cselekményt is untam. Nem történt semmi különös dolog több, mint a könyv felében, a végénél kezdtek csupán jobban sűrűsödni a dolgok. Emiatt is haladtam az olvasással ilyen lassan, úgy látszik, hogy ez a regény nem nekem íródott...
Nagyon szerettem volna, hogy szívemhez nőjön ez a történet, de sajnos nem sikerült. Pedig annyi jó kritikát és értékelést olvastam róla! Egy pozitívuma viszont volt a könyvnek: még sosem olvastam a 'gonoszok' szemszögéből, bepillantást nyerhettünk az ő életükbe is. Így szerencsére nem lett egy tömegsztori.
Hát, nem mondom, hogy bekerült a regény a kedvenceim közé. De összefoglalva: nem bántam meg, hogy megvettem a Könyvfesztiválon, mivel sajnáltam volna ott hagyni. Biztos még napokig hibáztattam volna magamat, hogy miért nem hoztam haza magammal.
A borító: 100%
A cselekmény: 70% (-30% a sok unalmas és felesleges rész miatt)
A karakterek: 75% (-25%, mivel senkit sem tudtunk igazán megismerni)
A szókincs: 100%
Összesen: 86.25%
.png)
2 megjegyzés
Kedve Lonette!
VálaszTörlésAlaposan elbizonytalanítottál :) Egy ideje szemezek ezzel a könyvvel, fel is akartam venni a Molyos kívánságlistámra, nehogy elfelejtsem, de most már nem vagyok benne olyan biztos, hogy érdemes lenne rászánnom az időt.
Én kifejezetten szeretem, ha közel kerülünk a szereplőkhöz, a gondolataikhoz, érzelmi világukhoz, de mivel azt írtad, a főhősnő nem volt túl mély karakter, eléggé elrettentettél :D (Az kevésbé zavarna, hogy feldolgozás, az eredeti szereplők nélkül, mert annyira nem rajongtam értük :D)
Ui.: Imádom a képet a fejlécben! Jane Eyre nálam az örök favorit :)
Üdv:
Norah
Kedves Norah! ((:
TörlésSemmiképpen sem szeretnélek lebeszélni a könyvről! Nekem általában a sikerkönyvek nem annyira jönnek be (pl. Obszidián), jobban szeretem a komoly témákat feszengető, ámde tanulságos történeteket. Szinte csak jó értékeléseket olvastam erről a könyvről, szóval lehet, hogy Neked is tetszeni fog majd. Különleges stílusa, hangulata van neki, az biztos, de valakinek pont emiatt nőtt a szívéhez. (:
Köszönöm szépen, a Jane Eyre-t én is nagyon szeretem, bár még csak filmen láttam, a regény egy ideje már várólistán van. ((: