A VESZETT jó § James Dashner: A halálkúra (Útvesztő-trilógia 3.)
június 08, 2016
A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?
Úgy gondolom, hogy ez a rész méltó befejezése volt a trilógiának. Először kicsit nehezen kezdtem neki, mivel a második kötettel nem voltam annyira kibékülve... Itt kellemes meglepetésként ért, hogy már az első oldalaktól kezdve beindultak a cselekmények, pörögtek az események rendesen. Örültem, hogy bepillantást kaptam a vírussal fertőzött városok életébe is, nemcsak az Útvesztőt illetve Perzseltföldet ismerhettük meg közelebbről. A régi szereplők, helyszínek ismét teret kaptak, előkerült egy-két olyan karakter, akikre nem is számítottam.
Aki olvasta az előző könyveket, az tudja, hogy James Dashner mestere a kiszámíthatatlanságnak és a fordulatoknak. Szerencsére nem volt ebben a részben sem hiány belőlük, az állam többször is leesett megdöbbenésemben az olvasás közben. Talán az tetszett ebben a regényben a legjobban, hogy a szereplők jelleme egyfolytában változott. Nem lehetett őket beskatulyázni jó és rossz oldalra, éppen a helyzettől függtek a döntéseik, tetteik. Ez tette a hangulatot különlegessé, és a feszültség is fokozódott.
Tudjátok miért nem tudtam abbahagyni ezt a történetet? Mert minden egyes fejezet egy olyan mondattal zárult, ami felkeltette bennem a kíváncsiságot, szinte kényszert éreztem arra, hogy csak lapozzak, lapozzak és lapozzak... Az író mézes madzagot húzott előttem, szerintem ilyennek kell lennie egy jó és izgalmas disztópiának.
Egy-két előző bejegyzésemben már említettem, hogy milyen nehéz is egy fiktív világot létrehozni. Néhány író sablonkeretet használ (vámpírok, vérfarkasok), vagy csak simán nem fordít nagy figyelmet a részletek kidolgozására, emiatt élvezhetetlenné válik a történet. James Dashner egy új, 'felújított' változatban jeleníti meg a vírusos zombis kombót. A környezete, helyszínei teljesen egyediek, az Útvesztő ötletével nem találkoztam eddig még semelyik könyvben sem.
Eddig csak pozitív dolgokat emeltem ki a regényről, most viszont szeretném azt az egyetlen negatívumot felhozni, ami zavart a történetben. Ez nem más, mint az utolsó pár fejezet. Annyira nem éreztem az előző cselekményekhez passzolónak, az én szememben zagyvaság volt az egész... Nem is azzal volt a baj, ahogy a szereplők viselkedtek, teljesen rendben voltak a döntéseik. Inkább a VESZETT piszkálta a csőrömet, meg a hely, ahová legvégül a szereplők jutottak. Aki olvasta már ezt a részt, az tudja, vagy sejti, hogy mire is gondolok. Tőlük kérdezném: Egyáltalán hogyan jött létre az a környezet?! Valaki kérlek magyarázza el nekem, mert én semmit sem értettem. Lehet, hogy valamelyik fontos soron átfutott a szemem, mindenesetre úgy éreztem, hogy az író már végleg be szeretné fejezni a könyvet, és ezért nem fordított nagyobb figyelmet az utolsó oldalakra...
Sok olyan kérdés van még, amire nem kaptam választ, remélem, hogy a kiegészítő kötetben, a Halálparancsban meglelem majd a válaszokat.
A borító: 100%
A cselekmény: 90% (-10% a befejezés miatt)
A karakterek: 100%
A szókincs: 95% (-5% mert egy-két szlenges kifejezés szerintem felesleges volt)
Összesen: 96.25%
.png)
0 megjegyzés