Jodi Picoult § Tizenkilenc perc (első rész)
október 14, 2015
A világszerte méltán népszerű írónő új regénye olyan problémákat feszeget, amelyek nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is egyre inkább gondot jelentenek: visszaüssön-e, akit bántalmaznak? Érdemes-e minden értékítéletet és meggyőződést feladni, csak hogy befogadjon minket a közösség? Mekkora a szülők felelőssége, és meddig terjed a tanároké, a társaké, a környezeté? Homokba dughatjuk-e a fejünket, vagy ezzel csak saját magunkat és gyermekeinket veszélyeztetjük? Lehet, hogy nem elég jól, nem elég okosan szeretjük õket, és így nem is tudjuk megvédeni õket se maguktól, se a világtól?
Be kell vallanom, hogy ezt a könyvet csak félig sikerült elolvasnom. Nem azért mert nem tetszett, egyszerűen csak nagyon sok érzelem zúdult egyszerre rám, amit most egy kis ideig emésztenem kell, ezért úgy gondoltam, hogy megírom a könyv feléről az értékelést, ha majd később folytatom, akkor a második részéről fogom leírni a véleményemet.
 |
| Így képzelem el Petert. |
Jodi Picoult igazán nagyot tud alkotni, ez már a Csodalány c. könyvében is megmutatkozott. Az érzelmeimet és a gondolataimat olyan könnyen tudta befolyásolni, mintha csak egy bábú lennék. Minden egyes oldal elolvasása után egyre csak az járt a fejemben, hogy ezek a történések akár az én környezetemben is megtörténhetnének. Akár az én iskolámban is történhetne egy ilyen tragédia, amely minden életet megváltoztatna?!
Ha valami váratlan dolog történik, akkor az emberek egy része teljesen leblokkol, nem tudják, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Ebben a könyvben is a szereplők agya egyfolytában azon jár, hogy mi lett volna a leghelyesebb döntés, mit csináltak rosszul a múltban, vagy akár a jelenben. Eddig is úgy gondoltam, hogy szülőnek lenni biztos nagyon nagy felelősség lehet, de most már ez be is bizonyosodott számomra. Peter ( aki tett egy rossz lépést ) sem gonosznak vagy rossznak született, a személyisége évek alatt lett ilyen. A társai akik semmibe vették, és bántalmazták Őt, tették ilyenné, a környezete hatására változott meg. Nem azt mondom, hogy a szülőknek is szerepük lehetett ebben, de azt sem mondanám, hogy nem. Azzal is tudunk valakinek ártani, ha valakit mindig a védelmünkbe veszünk, vagy "túlságosan szeretünk". Szegény Peternek a legnagyobb hibája az volt, hogy más volt, mint a többiek. Az emberek nem értették meg Őt, mert máshogy gondolkodott, és látta a világot. A társadalom egyik defektje az, hogy "el kell taposni" azokat ez embereket, akik nem a többséghez hasonlóak.
A történetvezetés szerintem tökéletes, nagyon tetszik, hogy betekintést nyerhetünk a szereplők múltjába, így választ kaphatunk néhány kérdésre, és összerakhatjuk a kirakós darabjait is.
Sajnos ennél többet már nem tudok leírni, mivel nem szeretnék elárulni semmi fontosat, illetve a történet befejezését még nem olvastam. Lehet, hogy amikor majd kiolvasom a regényt, akkor megváltozik a véleményem, úgyhogy ezt az értékelést mindenki vegye inkább egy kis kedvcsinálónak. Tudom, hogy nagyon negatív lett ez a bejegyzésem, de valljuk be, a könyvben még nem történt egyenlőre semmi pozitív dolog. Bízom benne, hogy minél hamarabb neki tudok kezdeni a végének is, mert nagyon szeretném befejezni ezt a bejegyzést. Addig is olvasok valami vidám, és felemelő könyvet, hogy ne mindig csak melankóliában éljek, és Ti se mindig ilyen stílusú könyvajánlókat olvassatok. Ha most össze kellene foglalnom a véleményemet, akkor azt mondanám, hogy nagyon élvezhető a történet, de egyben elég lehangoló is.
-Lonette
.png)
0 megjegyzés