Háborút is átvészelve § Elizabeth Wein: Fedőneve Verity
május 15, 2016
1943. október 11. Egy brit kémrepülőgép kényszerleszállást végez a náci megszállás alatt álló Franciaországban. A pilóta és utasa a legjobb barátnők. Egyikük megpróbálja túlélni. A másik már akkor elvesztette a játszmát, amikor még el sem kezdődött. Gyönyörűen megírt, szívszorító regény egy felejthetetlen barátságról, amely a végtelen gonoszságnak is ellenáll.
A második világháborúról rengeteg film és könyv született, de valljuk be: mind ugyanabból a szemszögből mutatják be ezt a világméretű eseményt. Általában a koncentrációs táborokat ismerhetjük meg, vagy a romantikus szálakat láthatjuk kibontakozni. Bátran merem állítani, hogy a könyv írónője teljesen új nézőpontot alkalmazott: két elválaszthatatlan barátnő útjáról olvashattunk, és arról, hogyan keresztezik egymást útját a háború folyamán.
Bevallom, mikor elolvastam az első 50 oldalt, nem nagyon tetszett. Unalmasnak és vontatottnak találtam, azt hittem, hogy végig ilyen lesz a hangulata a könyvnek. Aztán elég hamar megváltozott a véleményem. A cselekmény beindult, a karakterek is elkezdtek kibontakozni. Ami a legjobban tetszett az egészben, az a történetvezetés. Nem szeretném nagyon kirészletezni, hogy miért, mert akkor sok olyan kérdésre adnék választ, ami lelőné a regény egyik legnagyobb 'poénját'. Annyit viszont elárulhatok, hogy nem egy szemszögből játszódik a történet, ami azért is jó, mivel 'beleshetünk a színfalak mögé', és megtudhatjuk a dolgoknak a hátterét. Rájöttem, hogy senki nem az, akit megismertem az első szemszögben, minden apró dolog, párbeszéd, mozdulat értelmet nyert.
Ahhoz képest, hogy a regény Vörös Pöttyös besorolást kapott, sokkal komolyabb témát dolgoz fel, mint a többi, ebben a kategóriában megjelent könyv. Aki romantikus szálat keres a történetben, az nem fog találni. Ez nem a szerelmi háromszögek és vallomások könyve, viszont ugyanannyira erős kötelékről, kapcsolatról szól.
A két lányt, Quieene-t és Maddie-t egyaránt megszerettem, megdöbbentett, hogy milyen bátrak és legyőzhetetlenek, ha együtt harcolnak. Vajon ez a barátság kibír mindent? Képesek lesznek együtt legyőzni az akadályokat, és a háború után újra teljes és boldog életet élni?
Nem vagyok egy sírós fajta, ha jól emlékszem csak egyszer zokogtam olvasás közben. De ez a regény kifacsarta a lelkemet, szívemet, minden lehetséges eshetőségre felkészültem, csak pont arra nem, ami megtörtént. Elizabeth Wein, az írónő, maga is pilóta, csakúgy, mint Maddie. Ismeri az érzést, amikor az aranyló felhők fölött szállsz, és a Nap lenyugvó sugara világít meg mindent. Én azt gondolom, hogy elég hiteles könyvet sikerült írnia, bár az utószóban megemlítette, hogy több cselekményt és helységnevet megváltoztatott, mivel nem szeretett volna téves információkat átadni. Az akkori viszonyokat, szokásokat viszont pontosan és átérezhetően vetítette a szemünk elé, úgyhogy biztos képet kaptam a második világháború mindennapjairól.
Nagyon örülök, hogy végül nem hagytam félbe az olvasást, mivel biztos vagyok benne, nem most vettem utoljára a kezembe ezt a gyönyörű és egyben megrázó történetet. A bejegyzést egy híres mondattal fejezném be, ami nagy jelentőséget kap a történetben.
"Csókolj meg, Hardy! Csókolj meg utoljára!"
A borító: 100% (örülök, hogy nem változtatták meg a külföldi borítót, szerintem nagyon kifejező a két összekötött kéz)
A cselekmény: 90% (-10%, mert az elejét lassúnak és vontatottnak találtam)
A szereplők: 100%
A szókincs: 100%
Összesen: 97.5 %
.png)
0 megjegyzés