Amy Harmon: Arctalan szerelem
december 03, 2016
Fern Taylor már tizenhárom éves kora óta szerelmes a hihetetlenül jóképű Ambrose Young-ba. A lány nem gondolta volna, hogy a fiú valaha is tudomást vesz majd róla, de minden megváltozott, amikor Ambrose nem volt többé szép. Ambrose barátaival elindul az iraki háborúba, azonban a csapat közül csupán egy ember tér vissza. Minden megváltozik ezután, olyan dolgok válnak fontossá, amelyek azelőtt érdektelenek voltak. Ez a történet a Szépség és a Szörnyeteg egyik modern feldolgozása, amely megmutatja, hogy mindannyiunkban megtalálható egy kicsi a szépségből, és egy kicsi a szörnyetegből is. ↓
Vannak olyan történetek, amelyek pont jókor találnak meg Téged. A leírásokban, párbeszédekben számodra fontos tartalommal bíró részekre bukkansz, mintha csak külön neked íródtak volna. Fantasztikus ilyen könyvet olvasni, ezzel a regénnyel sem volt másképp. A bejegyzés elején szeretném leszögezni, hogy nem nagyon szeretem a romantikus történeteket, valahogy erőltetettnek találom őket. Az Arctalan szerelem viszont szó szerint szíven ütött. Már az első sorok hatalmukba kerítettek, a könyv iránti rajongásom pedig egészen az utolsó oldalig kitartott.
A másik dolog, ami még nagyon tetszett, az a fentebb lévő idézetben is megfogalmazódik. Nem tudjuk, hogy a rossz, esetleg jó dolgok miért történnek meg velünk. Talán csak sejtésünk van a miértekről, de igazából sosem vagyunk biztosak a feltételezéseinkben. Az is lehet, hogy hónapokkal, évekkel később döbbenünk rá az okokra, és kapunk a fejünkhöz meglepődve. Mindenesetre a Sors kifürkészhetetlen...
Mit is mondhatnék lezárásként? Az az igazság, hogy erre a történetre nem találok megfelelő szavakat. Amy Harmon valami olyan dologra tapintott rá, amelyre azelőtt kevés írónak sikerült. Épp emiatt került be a kedvenceim közé, szerintem a közeljövőben ismét sort kerítek rá, mert ez olyan könyv, amely minden olvasásnál más és más jót tartogat az olvasó számára.
"Sokszor érzem úgy, hogy a szépség akadályokat gördít a szerelem útjába. [...] Az ember néha egy arcba lesz szerelmes, és nem abba, ami mögötte van."
Ahogy a fülszövegben is említettem, Ambrose-t leginkább egy görög istenhez lehetett volna hasonlítani. A külsőjével és tehetségével azt érhetett el, amit csak akart. Éppen ezért változott meg gyökeresen az élete, amikor megsérült az arca súlyosan Irakban, és a barátait is mind elveszítette. Fern sem volt az a tipikus lány, akire minden fiú titkokban áhítozik. Természetessége és a lelke tette őt széppé, nem volt platinaszőke haja, több réteg szempillaspirálja, tűzpiros rúzsa. Itt volt az a pont, amikor végérvényesen és visszavonhatatlanul belopta az írónő magát a szívembe. Még sosem találkoztam eddig olyan történettel, amely felülemelkedett a múlandó külsőségeken. Eddig mindig csak olyan karaktereket érzékeltem, akik tökéletesen néztek ki, még ha ezt ők nem is vették észre.
"Szerintem azt jelenti, hogy nem értünk mindent, és nem is fogunk érteni. Lehet, hogy nem fogunk válaszokat kapni a miértekre. Nem azért, mert nem léteznek válaszok, hanem mert nem értenénk meg őket."
Mit is mondhatnék lezárásként? Az az igazság, hogy erre a történetre nem találok megfelelő szavakat. Amy Harmon valami olyan dologra tapintott rá, amelyre azelőtt kevés írónak sikerült. Épp emiatt került be a kedvenceim közé, szerintem a közeljövőben ismét sort kerítek rá, mert ez olyan könyv, amely minden olvasásnál más és más jót tartogat az olvasó számára.
A recenziós példányt hálásan köszönöm a Twister Media könyvkiadónak!
A borító: 100%
A cselekény: 95%
A szókincs: 100%
A karakterek: 100%
Összesen: 98.75%
.png)
0 megjegyzés