Az Éhezők viadala előzménykötete § Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája
július 14, 2020
A becsvágy hajtja. A küzdelem élteti. De a hatalomnak megvan az ára. Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából. Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül. ↓↓
Ahogy más rajongók, én is izgatottan vártam az előzménykötet megjelenését. Szerintem az írónőre nagy súly és felelősség nehezedhetett, hiszen a trilógia világsiker lett (ahogyan annak a filmadaptációi is), utólag, évekkel később pedig nehéz lehetett egy újabb résszel kibővíteni a sorozatot, amelynek a kötetek színvonalához, hangulatához, de legfőképp cselekményéhez kell illeszkednie. Úgy gondolom, hogy ezt mind sikerült Suzanne Collins-nak teljesítenie, de az Énekesmadarak és kígyók balladája tagadhatatlanul különbözött egy-két lényegesebb dologban a trilógiához képest, amelyet a bejegyzés során bővebben is ki fogok fejteni.
Egy újabb viadal, újabb vérengzés, de ezúttal Coriolanus (a későbbi Snow elnök) karakterével a középpontban. A cselekmény számomra lassabban indult be, valahogy arra számítottam, hogy itt is a viadal lefolyásán lesz a hangsúly. Tévedtem, ugyanis ennél a kötetnél sokkal inkább a viadal körülményei, a háború utáni épphogy talpra állt kapitóliumi élet, és a szereplők jellemábrázolása volt lényegesebb. Így nem érdemes egy pörgős, harcokkal teli jelenetekre számítani; ugyanakkor a cselekményt a váratlan és kiszámíthatatlan fordulatok lendítik a végkifejlet felé (aminek az írónő már mestere lett). Éppen ezért a történet nem volt száraz, ráadásul a lassú kibontakozásnak köszönhetően lehetőségünk van megfigyelni Coriolanus jellemének átformálódását, alakulását. Tehát ez egy alapozó / bevezető kötetként szolgált, ami nagyszerűen előkészíti és többlettudással egészíti ki a jövő (a trilógia) történéseit. De számomra nem a cselekmény miatt volt megnyerő a regény, hanem Coriolanus Snow karaktere miatt.
„Nyugodtan hibáztasd a körülményeket, a környezetedet, de a te döntéseidet te hoztad meg, senki más.”
Sok értékelés született már erről a könyvről, és rengetegen írták azt, hogy nagyszerűen bemutatja Suzanne Collins azt, hogyan válik a jó ember gonosszá, antihőssé. Nos, lehet, hogy a következő okfejtésemmel sokan nem fognak egyet érteni, de szerintem ez az állítás ebben az esetben nem helytálló. Ahogy már említettem, az írónő nagyon részletesen bemutatta a fiú alakját: gondolatait (még a legjelentéktelenebb és legapróbb dolgokat is) megismerhettük, a jelleme is nagyon pontosan rajzolódott ki a szemünk előtt. És aki már a regény kezdetétől figyelte ezeket, az láthatta, hogy alapvetően Coriolanusban mindig is ott bujkált nagyratörés, hatalomvágy hajlama (amely még a jelentéktelen, hétköznapi döntésekben is befolyásoló erőnek számított), és rengeteg szituációban csak a saját érdekeit vette figyelembe, még akkor is, ha másoknak ezzel kifejezetten ártott. Nem azt állítom, hogy velejéig gonosz volt, hiszen többször is bizonyította az előbb felsoroltak ellenkezőjét; ráadásul egy emberben nem csak rossz, hanem jó tulajdonságok is lapulnak. Inkább azt szeretném megcáfolni, hogy a környezete, illetve a körülmények változtatták meg őt. Véleményem szerint nem a körülményeink, más emberek, intézmények befolyásolnak minket: a minket érő események lehetnek egyszerre jók és rosszak is, attól függően, hogy azokra hogyan reagálunk, hogyan kódoljuk azokat le önmagunkban, és mit adunk vissza válaszként. Ezeket mind saját magunk alakíthatjuk, tehát az események a saját lényünkön, gondolkodásunkon keresztül nyernek színezetet, így nem jelenthetjük ki teljes egészében azt, hogy egy tragikus történés hatására alakul ki az antihős. Ha így lenne, akkor minden bánatot, árulást, vagy tragédiát megtapasztaló ember rossz lenne, bántana másokat, ami egy roppant hamis állítás. Én úgy éreztem, hogy a könyv is erre van kihegyezve, hiszen Coriolanus minden egyes negatív, vagy káros tette után egyből elkezdte az „öntisztogatást”, vagyis a döntésének következményeit, a felelősséget a környezetére ragasztani, így a lelkiismerete egyre érzéketlenebb lett. Tehát a jövendőbeli elnökben mindig is ott volt a nagyratörés vágya, és mivel gyenge volt a jelleme, az akarata, engedte, hogy a környezete azt megerősítse, nem állt ellen a negatív befolyásnak. Ezért volt számomra különleges ez a könyv, hiszen Suzanne Collins nem feketén-fehéren ábrázolta a karaktereket, nem voltak jók és rosszak; a különböző tulajdonságok mindenkiben vegyesen fordultak elő, és ez tette élethűvé a kötetet, hozzánk hasonlóvá a szereplőket.
„Mindennek jelentősége van, vagy semminek sincs, a világnézeted függvényében.”
Nagyon örültem annak, hogy rengeteg párhuzamot találtam az előzménykötet és a trilógia között. Szerintem fantasztikus fogás volt Suzanne Collinstól, hogy még Coriolanus és Katniss alakja, helyzete között is fennállt némi kapcsolat, viszont ez sokszor ellentétes volt; sok olyan szituáció volt a regényben, ami megindokolja, miért viseltetik Snow elnök ekkora ellenszenvvel a későbbiekben Katniss iránt. De talán, ami a legjobban tetszett, az a múlt (tehát ennek a könyvnek a cselekménye) és a jövő (trilógia történései) összefonódása volt: ami a múltban történt, annak később hatalmas jelentősége lesz, sőt, ami / aki egyszer elbukott, az fog visszaütni, csak más formában.
Bevallom, egészen a könyv feléig nem tetszett annyira az Énekesmadarak és kígyók balladája. Nem láttam bizonyos történéseknek az értelmét, vontatottnak találtam a narrációt, nem éreztem azt a sodró lendületet, amit a sorozatnál. Viszont előre haladva egyre több párhuzamot fedeztem fel, és egyre jobban beleástam magam Coriolanus alakjának megfigyelésébe. Miután befejeztem az utolsó oldalakat is, rengeteg gondolatom támadt, csak úgy zakatoltak a fejemben a fogaskerekek... Szerintem ez a jó könyv egyik ismérve: olvasás után sem ereszt a történet.
A cselekmény: 80%
A szókincs: 90%
A karakterek: 95%
A borító: 98%
Összesen: 90.75%
.png)
0 megjegyzés