Katherine May: Út a télbe & regressziós verem és krízisfeldolgozás
február 01, 2022
Az élet néha kisiklik. A szeretett lény halála, egy fontos kapcsolat vége, egy súlyos betegség vagy az állástalanság földhöz vágja az embert. Az Út a télbe lapjain a szerző személyes beszámolója elevenedik meg, amely irodalmi, mitológiai és a természetből vett példákkal átszőve nyújt bepillantást abba, mekkora átalakító erővel bír a pihenés, a visszavonultság. Katherine May a szomorúság aktív elfogadását modellezi számunkra, és tápláló energiát talál a visszavonultságban, örömet a tél csendes szépségében. Arra biztat, hogy fogadjuk el: az élet nem egyenes vonalú, hanem ciklikus. Útmutatót ad ahhoz, hogyan alakíthatók át a magányos időszak tornyosuló nehézségei az új évszak beköszönte előtt.
Ahogyan az előző, évzáró bejegyzésemben olvashattátok, a 2021-es évem nem sikerült valami fényesen. Rengeteg krízishelyzettel kellett megküzdenem, olyan pillanatok követték egymást, amelyek folyamatos érzelmi és lelki kimerülést idéztek elő, sokszor ez fizikai tünetekben is megmutatkozott. Jellemezhetjük az elmúlt 12 hónapomat Katherine May írónő fogalmával: állandó telelésben éltem. Néhány szituációt jobban, mást kevésbé hatékonyan sikerült kezelnem... Ezért úgy gondoltam, tökéletes választás lenne a 2022-es évet egy olyan olvasmánnyal indítani, ami a krízisekkel való megküzdést helyezi előtérbe, egy teljesen más, nem megszokott szemszögből: hogyan öleljük magunkhoz a telet, bánatainkat, és hogyan fogadjuk el az élet ciklikusságát, ami a mai kor emberén kívül mindennek a szerves része.
Mi jellemző a 21. századi ember hozzáállására a bánathoz, krízishez, nehéz élethelyzethez? Inspiráló, boldogságcentrikus, önfejlesztő könyvek, idézetek és gondolatok sokasága, amiket kikerülni a közösségi médiának hála lehetetlen... Ezekkel párhuzamosan úgy viszonyulunk a negatív érzelmeinkhez, érzéseinkhez, mintha azok tiltott dolgok lennének, amelyek semmiféle módon sem illeszthetőek bele az életünkbe, ebbe a világba. Már a megfogalmazásban (negatív emóciók) is benne van az ítélet: ezek az érzések nem tolerálhatóak. Egészséges reakció ez tőlünk és a környezetünktől? Ha tagadjuk ezeket, elrejtjük sebeinket még önmagunk előtt is, nem pont a gyógyulást akadályozzuk meg? Katherine May szerint ezzel nemcsak a változást, lelki növekedést tagadjuk meg magunktól, de az adaptív választ is az előidéző eseményekre. Freud szerint az elfojtott érzelmek, gondolatok előbb-utóbb nagyon csúnya úton fognak felszínre törni (ezt saját tapasztalatból is igazolni tudom...). Hívőként fontosnak tartom, hogy krízishelyzetekben is az egyik legnagyobb támaszom a hitem legyen. A Biblia ezt írja: „Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív” (Préd 7,3). Ennél talán még érzékletesebb a Préd 3,1-8 rész, amely már egész régóta végigkíséri az életemet.
Vagyis a negatív életesemények, tragédiák, és sokszor a betegségek (főleg a pszichoszomatikus alapúak) többségének nem az a célja, hogy lejjebb húzzanak minket, és végül egy regressziós veremben ragadjunk (amiről később írni fogok), hanem maga a változás a lényeg. Egy olyan gondolkodásmód, életmód kialakítása, ami békességet és örömet tartogat számunkra, nem pedig szenvedést. De ehhez első lépésként fel kell ismernünk és el kell fogadnunk, hogy nem érezzük jól magunkat a jelenlegi szituációban, és a lelkünk bizony nincsen jó állapotban. A terápia sikerességének is az alapja a felelősség felvállalása: csak az tud kitörni káros szituációkból és az tud épülni, fejlődni, aki saját magáért, a cselekedeteiért és sorsáért is felvállalja a felelősséget, azokat nem külső körülményeknek, vagy másoknak tulajdonítja.
„Ez a telelés. A szomorúság aktív elfogadása. Az a gyakorlat, hogy hagyjuk úgy érezni magunkat, ahogy épp akkor szükséges. A bátorság, hogy végignézünk legrémesebb élettapasztalatainkon, és megfogadjuk, hogy tőlünk telhetően próbáljuk a szerzett sebeket begyógyítani. A telelés az intuíció pillanata, amikor valódi szükségleteink olyan élesnek érződnek, mint a kés hegye.”
Senki se egy önfejlesztő könyvre számítson. Ebben a kötetben nem találunk konkrét tanácsokat, sem ránk erőltetett „életigazságokat”, ahogyan elcsépelt kliséket sem. És számomra pont emiatt lett hiteles ez a kötet: az írónő nem szeretne olvasóira bizonyos gondolkodási sémákat erőltetni, csupán rávilágít arra metaforákon és történeteken keresztül, hogy a környezetünkben, a természetben, a mitológiában és ősi hagyományokban milyen szervesen jelen van a ciklikusság. Mert semmilyen egészséges és természetes jelenségben, körforgásban nincs konstans virágzás, folyamatos gyümölcstermés, napsütés és vidámság. De pont ez nyújtson nekünk támaszt: minden nehéz pillanatban ott van a fellélegzés és megújulás ígérete.
Mindenkinek csak ajánlani tudom a kötetet, hiszen nehéz pillanatokkal természetesen mindenki találkozik az életben, ezek elkerülése lehetetlen. Viszont, ahogy az Út a télbe című könyv is üzeni: választhatjuk a görcsös tagadás és a hamis, toxikus optimizmus helyett az elfogadást, így a gyógyulás, változás és növekedés ösvényét.
A cselekmény: 80% | A szókincs: 95% | A karakterek: - | A borító: 100% | Összesen: 91.66%
✳✳✳
Katherine May nagyszerűen megfogalmazta többször is azt, amit a krízisről semmiképp sem szabad szem elől tévesztenünk: a krízis nem betegség, de betegséget okozhat. Úgy is mondhatjuk, hogy a krízishelyzet egy Janus-arcú jelenség: nemcsak a regressziós verem (lásd később), hanem a fejlődés lehetőségét is magában hordozza. Mindkét kimenetelről olvashattok a bejegyzés további részében.
Mi történik velünk az esetek többségében, amikor krízishelyzetbe kerülünk? Caplan szerint nemcsak az érzelmi egyensúlyunk billen meg, hanem az addig hatékony megküzdési mechanizmusaink is csődöt mondanak. Csiszér-Füri azt írja, hogy ilyenkor kifejezetten a problémára fókuszálunk, és bár sok tudásunk van az adott krízisről (hiszen annak megoldásán és magyarázatán gondolkodunk), azt nem tudjuk rendszerbe foglalni, illetve lehetnek szorongásos epizódjaink és ragadhatunk a félelmeink fogságában is. Impulzívak leszünk, az érzelmi reakciónkat nehezen kontrolláljuk, és a másokkal való kapcsolatainkat annak alapján fogjuk értékelni, hogy kapunk-e tőlük segítséget.
De, ahogyan említettem, a krízis lehetőséget nyújt számunkra a növekedésre: ezt nevezzük poszttraumás növekedésnek. Ilyenkor nem a krízis előtti, hanem egy magasabb állapotra kerülünk vissza, ami lehetőséget nyújt a megküzdési stratégiáink erősítésére, bővítésére, és felkészít minket a jövőbeli nehézségekkel való megküzdésre.
Ennél jóval súlyosabb reakciók alakulnak ki, amikor a regressziós veremben ragadunk. De mit is jelent ez a kifejezés, és mit nevezünk egyáltalán regressziónak? A pszichoanalitikusok nagyon szerették és szeretik vizsgálni a regressziót, ez egy ma is sokat emlegetett fogalom a pszichológia területén. Krízisek, traumák hatására különböző elhárító vagy megküzdési mechanizmusokat alkalmazhatunk. Az elhárító mechanizmusok egyik korai formája a regresszió, amely során visszacsúszunk egy alacsonyabb, fejlődésben már túlhaladott szintre. Hogy tudományosabban is bemutassam ezt a jelenséget: a visszacsúszás fixációs pontok mentén lehetséges (amiket traumatikus élmények hagynak hátra), ezekhez (a fixációs pontokon belül pedig korábbi célképzetekhez, tárgyakhoz) kötődik az ösztönenergiánk - ez tulajdonképpen a tárgymegszállás, bonyolult szóval kathexis. Ennek alkalmazása tőlünk alacsonyabb alkalmazkodási erőfeszítést és kevesebb felelősséget kíván, ezért lehet sokszor vonzóbb és egyszerűbb megoldás, mint mondjuk egy adaptív, problémafókuszú megküzdési stílus.
A lényeg az, hogy a regresszió a korai években teljesen normális elhárító mechanizmus; ennek az alkalmazása idősebb korban, illetve állandósulva viszont már nem mindig adaptív. Például ha a pszichotikus betegségek tüneteinek kialakulását nézzük (szintén pszichoanalitikus szemmel), akkor azt láthatjuk, hogy a regresszió kiterjed a beteg perceptuális (észlelési), kognitív és motoros folyamataira is; vagyis a regresszió ebben az esetben a kóros tünetek (pl. auditív, vizuális hallucináció) kialakulásáért lesz felelős.
A regressziós verem sem egy kellemes állapot, sajnos sokan ebbe kerülünk hatalmas erejű érzelmi megterhelések hatására. Az elnevezés igen találó: a verembe kerülve azt tapasztalhatjuk, hogy megszűnik a múlt, jelen és jövő folytonossága - a jelen ezektől eltávolodik, megszűnik köztük az átjárhatóság. Átéljük a magányosság, kilátástalanság és reményvesztettség érzését. Jellemző lesz még az ambivalencia, döntésképtelenség, önállótlanság. Oltalmat ilyenkor egy mágikus, irracionális és prelogikus gondolkodásban keresünk, hiszen elvesztjük azt a biztonságot, amit saját magunk megszilárdulása jelentett.
Hogyan törhetünk ki a regressziós veremből? Erre is léteznek adaptív és káros módszerek. Káros lehet az önpusztítás (pl. drog, alkohol, szélsőséges esetben öngyilkosság - ekkor a verem egy olyan belső feszültséget és fájdalmas szorongást generál, aminél úgy érzékeljük, hogy nincs más lehetőség, csak a test elpusztítása). Szintén nem jó kimenetel, ha a veremben ragadunk huzamosabb ideig: ekkor az élmény elmélyül, krónikus lesz, és súlyos betegítő, pszichoszomatikus folyamatoknak lehet az alapja (ami szintén öngyilkossághoz vezethet súlyos esetekben).
De dönthetünk úgy, hogy a bánatunkat műalkotások formájában fejezzük ki: ekkor az alkotás egy olyan átmeneti tárgyat fog képezni, ami csökkenti az elveszett személy / tárgy miatt megélt fájdalmat. Freud ezt nevezte szublimációnak. Ugyanakkor ez nemcsak a továbblépés, feldolgozás szerepét töltheti be, hanem az elveszett személy fenntartását, megtartását is. Utóbbinál a feldolgozás még nem történt meg, a sebezhetőség folyamatosan jelen van.
A számomra legkedvesebb megküzdési mód a behelyettesítő cselekvés. Ilyenkor az egyén az életútját úgy éli meg és úgy alakítja folyamatosan, mintha az a trauma feldolgozási módja lenne. Az öngyógyító erők a „neutralizált traumát” beleszövik az intellektuális érdeklődésbe, esetleg azt a foglalkozásuk részévé teszik. Virág Teréz szerint ilyenkor a passzívan átélt cselekvés tudatosan aktív és szenvedélyes cselekvésbe fordul, aminek eredményeként a személyiség újraintegrálódik. Ilyen megküzdési módot választott például Viktor Frankl, vagy Edith Eva Eger. Ők a koncentrációs táborban megélt tapasztalataikon keresztül másoknak (és ezzel önmaguknak is) segítettek úgy, hogy azok részei lettek munkájuknak, életüknek.
Bárhogy is alakuljon az életünk, tudjuk azt, hogy mindig lesznek nehéz és boldog pillanataink is. Ezeket igyekezzünk megélni, hiszen a pozitív tapasztalataink erőt adhatnak a nehéz időszakokban, a negatív tapasztalatok viszont katalizátorai lehetnek személyiségünk és lelki ellenálló képességünk (rezilienciánk) fejlődésének.
A bejegyzésben felhasznált szakirodalmak:
Ha felkeltette az érdeklődéseteket a kötet, vagy a bemutatott téma, akkor az alábbi könyveket tudom ajánlani:
→ Viktor E. Frankl: ...mégis mondj igent az életre! - Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort
Köszönöm szépen, hogy elolvastad a bejegyzésemet! Ha bármi kérdésed van, írd meg nekem kérlek a komment szekcióban!
Csenge
.png)
0 megjegyzés