Valóság által homályosan § Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása
június 30, 2017
„Úgy akarnak rajtunk abortuszt végrehajtani, hogy már régen megszülettünk.” Perzselő, kora nyári nap, és egy filozófiatanár, akinek elhullnak az érettségizői. Az egyik holnap nélkül, öntudatlanul várja a halált. A másik végigvágja az ereket a csuklóján. Nincs más nyom, csak az óránkénti SMS, ez tudatja, hogy a lány még nem vérzett el. Mi ez, egy különös hatalmi játszma? Vajon hol a pendrive, ami kulcsot ad mindenhez, és megállíthatja a pusztulást? A cinikus, fiatal filozófiatanár küzd, kutat, megpróbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant, és visszafordítani a visszafordíthatatlant. Válaszokat keres olyan kérdésekre, melyeket senki sem szeretne feltenni. Útján nem csak halál, de nagy filozófusok gondolatai is elkísérik. A létezés új értelmet nyer, ha közel a pusztulás. Egy olyan világban, ami a szeretet tagadására épül, létezhetnek még hősök? Vajon akad bárki köztünk, aki ártatlan? „Ha az ember elgondolja, milyen végtelen az idő és a tér, ami a világot alkotja, és ha belegondol, hogy mennyire apró és megmagyarázhatatlan pontja ő e végtelenségnek, megrémül. Ha nincs hazugság, csak a rémület marad. A végtelen térségek örök hallgatása ugyanis rettegéssel tölt el bennünket.” (Pascal) Intellektuális thriller azoknak, akik szeretik a kihívásokat. ↓↓
Édes Istenem... Egy cseppet sem számítottam arra, hogy ilyen történettel állok szemben. Ennél betegebb, és ilyen bőréből kiforgatott könyvvel még sosem találkoztam. Azt hittem, hogy akciófilm hatású lesz: jön a jóképű tanár, aki határt nem ismerve tűzön-vízen át mindent megtesz azért, hogy megmentse a diákjainak az életét. Még el is képzeltem, hogy amolyan Bruce Willis-es rúgások-ütések is lesznek a „rosszfiúk” ellen... Ezeket viszont felejtsétek el, szó sincs ilyesmiről. Mintha a cselekmény egy másik valóságban, síkon játszódna: az „igazi” életet csak egy homályos üvegen keresztül szemlélhetjük. Bevallom, kicsit stresszelt olvasás közben az, hogy ilyen sok filozófiai résszel találkoztam. Persze, számítottam rájuk, hiszen ez az egész regénynek a központi témája, viszont volt olyan, amelyet többszörös olvasásra sem sikerült teljesen megértenem és átéreznem. Ha valakit érdekelnek az ilyen kifejtések, akkor az biztosan jobban élvezné a történet egy részét, mint én.
„A kozmosznak nincs értelme, mi azonban a lehető legerőszakosabban próbáljuk jelentéssel teli beszédre bírni az univerzumot. És ebből következnek játékaink. Ebből következnek a mindennapok keretéül szolgáló élethazugságaink.”
A fülszöveg alapján először egy normális mederben haladó, összefüggő könyvre gondoltam. Körübelül minden rendben halad a cselekmény háromnegyedéig, onnantól viszont szó szerint elszabadul a pokol. Olyan mértékben történnek kiszámíthatatlan dolgok, és olyan gyorsan, hogy néha muszáj volt visszaolvasnom egy-két oldalt, mert nem voltam biztos abban, hogy tényleg ilyen őrült-e a szereplők cselekedete, vagy csak én olvastam valamit félre... Legnagyobb meglepetésemre nem tévedtem, mintha egy horror közepébe csöppentem volna. Pedig a regény elején szerintem senki nem számítana durva fordulatokra, természetesen megrázó cselekményből nem volt hiány, de azért maradtunk a valóságnál.
A szereplők biztosan, hogy nem lettek a kedvenceim, de szerintem nem is az volt az író célja, hogy megszeressük őket. Konkrétan minden pozitív szereplőről kiderült valami eltitkolt hazugság, amelyik szereplő pedig negatív volt, az lett hirtelen a legnormálisabb. Az iskola, ahol a filozófia tanár dolgozott, nem volt egy barátságos hely. Minden előfordult ott, amit csak el tudunk képzelni, szívesen odaadnám a „rémálmok intézménye” kinevezést az igazgatónak és tanári karnak. Ilyenkor mindig hálát szoktam adni, hogy egy nagyon jó, normális és kedves tanulókkal teli gimnáziumban vagyok.
Szóval úgy éreztem magam olvasás közben, mintha az alternatív Csodaországban járnék. Egy jó tanács, ha még nem olvastad a történetet, de esetleg szeretnél megismerkedni vele: láss mindennek a mélyére, és ne higgy el semmit, amelyet leírnak.
„Egy igazolhatatlan hipotézist állítottam fel: tegnap még egy önmagát normálisnak mutató világban feküdtem le, ma meg a karikatúrák földjén keltem fel, és magam is karikatúrává váltam.
Most azokhoz szólnék elsősorban, akiknek már volt szerencséjük ehhez a megdöbbentő olvasmányhoz: ez amúgy mi a fene volt? Mármint ez az egész történet hogyan érhetett így véget? Ne aggódjatok, nem fogok semmi spoiler-es tartalmat elárulni, csak azt szeretném tudni, hogy akik már túl vannak ezen a könyvön, azok értettek-e elsőre belőle valamit. Mert az én fejemben az utolsó oldalra sem állt össze semmi, úgyhogy kénytelen voltam más kritikákat olvasni a tiszta képért. Majd mikor már valamennyi információ a helyére került, akkor jött a teljes kiakadás... Nem is tudom szavakba önteni mennyire megdöbbentem, és milyen ideges lettem. Arra gondoltam, hogy tuti nem fogom ezt még egyszer kézbe venni, de aztán arra jutottam, hogy visszatérek rá kb. 8-10 év múlva. Kíváncsi vagyok, hogy a felnőtt énem máshogy gondolkodna a leírt dolgokról, vagy esetleg meglepődne-e a szereplők viselkedésén.
Ambivalens érzésekkel bizonyulok még mindig a történethez. Egyrészt egy igazi szociopata mestermű volt (nem is értem, hogyan jutnak az embereknek ilyen agyament történetek az eszükbe), másrészt a legszívesebben néha a falhoz vágtam volna dühömben. Éppen ezért most kivételesen nem szeretnék százalékos értékelést adni (nem is tudnék...).
.png)
0 megjegyzés